29.fejezet

Sziasztok! összejött a 2 komment, itt az utolsó előtti előtti rész :D Olvassátok !xx 2 komment és következő!

Sírtam. Kisebb-nagyobb megszakításokkal, de ezek nem tartottak sokáig. Az az igazság, hogy az összes felgyülemlett szomorúság, fájdalom, elhagyatottság, reménytelenség, félelem kijött rajtam. Egész éjszaka tartó keserves zokogás. A hasi fájdalmam abbamaradt – vagy lehet, hogy az égető sírás elnyomta. Akárhogyan próbáltam visszafojtani, egyszerűen nem tudtam. Nem tudtam összefüggő mondatokat alkotni. Nem tudtam gondolkodni, egyszerűen csak feküdtem az oldalamon, és sírtam a párnámat magamhoz ölelve.

Arra sem kaptam fel a fejem, hogy nyílt az ajtó. Nekem már úgy is mindegy. Csak tovább feküdtem mozdulatlanul, és az sem érdekelt, hogy ki jött. Öljön meg. Lőjön meg. Kínozzon meg. Nekem már nincsenek érzéseim, én már nem érzek fájdalmat. Annyira úgysem tud fájni semmilyen bántás, mint a tudat, hogy mindenki elhagyott.

-Eleanor? – egy rekedtes suttogást hallottam magam mögül, mire összerezzentem.

A sírásom abbamaradt, helyét átvette a gépszerű szipogás. Ez törte meg a csendet. Éreztem, ahogy a szívem felgyorsul, testemet elöntötte a hő a hatalmas takaró alatt. Ez nem lehet Ő. Kivitelezhetetlen, hiszen megírta levélbe, hogy őt már nem érdeklem többé. De akkor mégis itt lenne?

-Baby – suttogta újra, és hallottam lépteit, ahogy felém közeledett.

Jobban összehúztam magam a takaró alatt, és azt kívántam, bárcsak eltűnhetnék. 

Észrevétlenül elmenekülnék, oda, ahol senki sem találna meg, ahogy egyedül lennék. És ott valószínűleg boldog és szabad lennék. Felhőtlen, és mosolygós Eleanor Fherenzie. De régen eltűnt már. Létezik olyan, hogy Seholország? Ha máshol nem, az elménkben biztos. Én oda szeretnék menekülni. Ahol senki sincs, csak én. Egyedül, békességben.

-El – hangja elcsuklott, megállt az ágyam mellett.

Háttal feküdtem neki; nem láthatta az arcomat, és egészen biztosan jobb is, hogy nem látta. Biztos nem egy lelki roncsra van szüksége, hanem egy szerethető és boldog lányra. Én már félek, hogy nem tudok neki olyan szerelmet adni, mint amire vár egy lányban. Összetörtem.

-Menj el – mondtam alig hallhatóan.

Hallottam őt egy hatalmasat sóhajtani, és azt kívántam, hogy esze ágába se jusson átjönni az én oldalamra. Nem szeretném látni őt, felejteni akarok. Őt és az együtt töltött perceket. Ó, Istenem, hányszor mondtam már ezt.. Kivitelezhetetlen, akárhogyan is szeretném végrehajtani. Olyan része az életemnek, amit nem tudok egyik napról a másikra elfelejteni.

Hirtelen egy alakot pillantottam meg előttem. Leguggolt, hogy egy szintbe kerüljön velem. Sötét volt, így nem láthattam az arcát. De biztos voltam benne, hogy ő is csalódott, mint én. Vagyis csak reménykedtem benne. Bár… a levele után már bármit el tudok róla képzelni. Akár azt is, hogy csupán azért jött, hogy kinevesse az esetlen és depressziós Eleanor-t, aki nem mellesleg halálos beteg.

-Azt mondtam, hogy menj el – mondtam, még mindig hangtalanul.

A sötétség miatt csak azt láttam, ahogy gyengéden megrázza a fejét. Biztos voltam benne, hogy becsukta a szemét. És résnyire kinyitotta az ajkait. Mindig ezt csinálja. Francba, megint a kellemes időkre gondoltam. Feledni próbálok, nem nosztalgiázni.

-Beszélni szeretnék veled – suttogta.

Nem éreztem a leheletét az arcomnak csapódni, tehát biztos, hogy távol állt tőlem. És Istenem..az az érdes hanglejtés, amivel suttog. Utánozhatatlan és fantasztikus. Igyekeztem titkolni, hogy még mindig libabőrös vagyok –csupán a hangjától- ezért a takarót szorosabban csavartam körém.

-Mégis miről? – dühösen kérdeztem.

-Olvastad a levelet? – mormolta.

-Nem szeretem, ha a kérdésemre kérdéssel felelnek. De ha tudni szeretnéd, igen, volt szerencsém elolvasni – magyaráztam.

-Akkor gondolom mindenről tudsz – fojtott hangon mormolta.

-Nem, Zayn, semmiről sem tudok, és elképesztően örülnék, ha végre egyszer ebben a büdös életben normális választ adnál! – a takarót dühösen elcsaptam magamtól, és felültem az ágyon. Annyira zaklatott voltam, a pulzusom rögtön az egekbe ugrott.

-Mindent leírtam a levélbe, mit nem értesz azon, hogy harcolnom kell? – guggolásából felállt, így újra ő volt a magasabb.

-Semmit nem értek, semmit! – kiáltottam hisztérikusan.- Azt sem értem, miért hagytál magamra, azt sem értem, miért nem jött senki, amikor szarban voltam, azt sem értem, hogy egyáltalán hol a francban vagyok, azt sem értem, miért kell meghalnom. Azt sem értem, egyáltalán miért élek még! Elegem van belőled, azt hitted, egyszerűen csak el tudlak felejteni, a hülye leveleddel együtt, aminek fogadjunk a fele sem igaz. És menjél, harcolj, halj meg, nem érdekel! – vágtam az arcába hisztérikusan.

Megugrottam, amikor Zayn hirtelen mindkét kezével visszavágott az ágyra. Kezei magabiztosan és dühösen szorongatták a vállamat, néha erősen belemarkolva.

-Eleanor, nyugodj le!

-Nem nyugszom le! – sipítottam.- Egészen addig nem fogok lenyugodni, ameddig valaki választ nem ad a kérdéseimre! És engedj el! Nem vagyok egy engedetlen kisgyerek, akit akkor csapsz az ágyhoz, amikor akarsz! – akadékoskodtam.

-Azért jöttem, hogy elvigyelek innen, Eleanor – mondta halkan, mit sem törődve a figyelmeztetésemmel.

Egy pillanatra lemerevedtem, és még mocorogni is elfelejtettem Zayn kezei alatt.

-Hova vinnél? – makogtam.

-Bárhova, csak ki innen. És hogy, tudd, még mindig haragszom. – küzdött az arcán lévő mosollyal, én pedig sóhajtottam egyet.

-Persze, tudom..lépjünk túl rajta, és meneküljünk innen, mert már nem bírom itt tovább. – sürgettem. – Emm, Zayn. Amúgy egyáltalán hol is vagyok? – az alsó ajkamba harapva kérdeztem.

-Az elmegyógyintézetben – vigyorgott. – És ne harapj az ajkadba, mert itt neked fogok esni. – hangja hirtelen mély lett, és veszélyesen rekedt.

-Mit keresek én az elmegyógyintézetben? – hatalmasat nyeltem, és nem tudtam a felettem támaszkodó Zayn szemeibe nézni.

-Darling, ki akartad nyírni magad – emlékeztetett.

-És azért elmegyógyintézetbe küldenek?! Orvosok sem jönnek meglátogatni, mert „ki akartam nyírni magam”? – háborodtam fel.

-De, holnap mennél agyturkászhoz, azért jöttem, hogy kivigyelek innen. Szerintem így is elég sok bajod van már, nem kell, hogy az értelmetlen kérdéseivel bombázzon. Amúgy is mondanom kell valamit, és az nem ér rá holnapig. – magyarázta, én pedig folyamatosan kattogtam.

-Minden rendben? – aggodalmasan kérdezte, látta rajtam, hogy rendesen kattogok.

-Nem igazán, de mindegy – mosolyogtam. – Inkább menjünk, minél gyorsabban.

Zayn leszállt rólam, elengedte az erős fogását a vállamnál. Felültem az ágyon, és a hajamba túrtam. Tudtam, hogy ezzel megőrjítem Zayn-t, de ez is volt a célom. Fokoztam azzal, hogy a nyelvemmel végignyaltam az alsóajkamat. Mosolyogtam, ahogy Zayn morgott egyet, és elfordult.

-Készülj gyorsan, sietnünk kell – morogta felém.

Felnevettem, és gyorsan összeszedtem a telefonomat, és Zayn levelét. Ez a két cuccom volt bent. Hah, fantasztikus.

-Indulhatunk – mondtam, mikor zsebre tettem a cuccaimat.

-Oké, gyere, sietnünk kell – hadarta, és a kezeimért nyúlt.

*

A szökési akciónk sikeres volt. A parkolóban álltunk, én Zayn nyaka köré kulcsoltam a kezeim, és egy csókot kezdeményeztem. Fogalmam sincs mi ütött belém, hiszen haragudnom kellene rá. De ha vele vagyok, egyszerűen nem bírok magammal.

-Hé, el fogom felejteni, amit akartam mondani – zilálta.

Duzzogva elváltam tőle, és hátrébb húzódtam. A szemöldököm felvontam, úgy néztem Zayn-re, és vártam, hogy belekezdjen abba az igen-igen-igen fontos mondanivalójába.

-Szóval. Ameddig te a kórházban feküdtél, addig én beszéltem a szüleiddel – mondta gyorsan.- Azt mondták nekem, hogy szeretnék, ha találkoznátok. Beszélni akar veled, meg akarja beszélni az ellentéteket köztetek. És én belegyeztem. Mármint…ez biztos jó neked is, meg nekik is. Mert…

Kínosan elmosolyodtam, a fejemet lehajtottam. Nem akartam, hogy lássa a szememben gyülekező könnycseppeket. Ha meghallom a szülő szót, rögtön sírhatnékom lesz. Miért nem tudja megérteni, hogy én nem érdeklem őket, és engem nem érdekelnek ők? Olyan nehéz ezt megérteni?

-Figyelj. Anyukád fel fog hívni holnap, é-és akkor megbeszéltek mindent – a hangja elhalkult, én pedig a fejemet ráztam.

-Ennyit akartál? – kínosan mosolyogva kérdeztem tőle.

-Igen, azt hiszem – az ajkába harapott.

-Akkor akár indulhatsz is haza – bólintottam.- Mert én most nem akarok veled menni. És tényleg hálás vagyok, amiért kihoztál, de sajnos ezt most nem tudom elnézni neked.

A szemei kitágultak, úgy nézett rám. Pár pillanat múlva bólintott, és tétovázva megfordult.

-Remélem sikerül megbeszélnetek – suttogta, majd elfordult. Nem szóltam semmit. Én is remélem. Vagy nem.

-Eleanor, szeretlek – fordult vissza hozzám, én azonban elhúzott szájjal ingattam a fejem.

-Menj! – szóltam rá, ő pedig megfordult, és elindult. Néztem egy ideig, ahogy sétál az utcán, majd én is megfordultam, és hazamentem. Egyedül. Zayn nélkül. Éljen a régi Eleanor.

/Örülnék pár kedves szónak..Imádom olvasni, amikor kisregényt írtok véleményként, nagyon jól esne! :) Neked pár pötyögés, nekem sok-sok perc öröm :) /