29.fejezet

Sziasztok! összejött a 2 komment, itt az utolsó előtti előtti rész :D Olvassátok !xx 2 komment és következő!

Sírtam. Kisebb-nagyobb megszakításokkal, de ezek nem tartottak sokáig. Az az igazság, hogy az összes felgyülemlett szomorúság, fájdalom, elhagyatottság, reménytelenség, félelem kijött rajtam. Egész éjszaka tartó keserves zokogás. A hasi fájdalmam abbamaradt – vagy lehet, hogy az égető sírás elnyomta. Akárhogyan próbáltam visszafojtani, egyszerűen nem tudtam. Nem tudtam összefüggő mondatokat alkotni. Nem tudtam gondolkodni, egyszerűen csak feküdtem az oldalamon, és sírtam a párnámat magamhoz ölelve.

Arra sem kaptam fel a fejem, hogy nyílt az ajtó. Nekem már úgy is mindegy. Csak tovább feküdtem mozdulatlanul, és az sem érdekelt, hogy ki jött. Öljön meg. Lőjön meg. Kínozzon meg. Nekem már nincsenek érzéseim, én már nem érzek fájdalmat. Annyira úgysem tud fájni semmilyen bántás, mint a tudat, hogy mindenki elhagyott.

-Eleanor? – egy rekedtes suttogást hallottam magam mögül, mire összerezzentem.

A sírásom abbamaradt, helyét átvette a gépszerű szipogás. Ez törte meg a csendet. Éreztem, ahogy a szívem felgyorsul, testemet elöntötte a hő a hatalmas takaró alatt. Ez nem lehet Ő. Kivitelezhetetlen, hiszen megírta levélbe, hogy őt már nem érdeklem többé. De akkor mégis itt lenne?

-Baby – suttogta újra, és hallottam lépteit, ahogy felém közeledett.

Jobban összehúztam magam a takaró alatt, és azt kívántam, bárcsak eltűnhetnék. 

Észrevétlenül elmenekülnék, oda, ahol senki sem találna meg, ahogy egyedül lennék. És ott valószínűleg boldog és szabad lennék. Felhőtlen, és mosolygós Eleanor Fherenzie. De régen eltűnt már. Létezik olyan, hogy Seholország? Ha máshol nem, az elménkben biztos. Én oda szeretnék menekülni. Ahol senki sincs, csak én. Egyedül, békességben.

-El – hangja elcsuklott, megállt az ágyam mellett.

Háttal feküdtem neki; nem láthatta az arcomat, és egészen biztosan jobb is, hogy nem látta. Biztos nem egy lelki roncsra van szüksége, hanem egy szerethető és boldog lányra. Én már félek, hogy nem tudok neki olyan szerelmet adni, mint amire vár egy lányban. Összetörtem.

-Menj el – mondtam alig hallhatóan.

Hallottam őt egy hatalmasat sóhajtani, és azt kívántam, hogy esze ágába se jusson átjönni az én oldalamra. Nem szeretném látni őt, felejteni akarok. Őt és az együtt töltött perceket. Ó, Istenem, hányszor mondtam már ezt.. Kivitelezhetetlen, akárhogyan is szeretném végrehajtani. Olyan része az életemnek, amit nem tudok egyik napról a másikra elfelejteni.

Hirtelen egy alakot pillantottam meg előttem. Leguggolt, hogy egy szintbe kerüljön velem. Sötét volt, így nem láthattam az arcát. De biztos voltam benne, hogy ő is csalódott, mint én. Vagyis csak reménykedtem benne. Bár… a levele után már bármit el tudok róla képzelni. Akár azt is, hogy csupán azért jött, hogy kinevesse az esetlen és depressziós Eleanor-t, aki nem mellesleg halálos beteg.

-Azt mondtam, hogy menj el – mondtam, még mindig hangtalanul.

A sötétség miatt csak azt láttam, ahogy gyengéden megrázza a fejét. Biztos voltam benne, hogy becsukta a szemét. És résnyire kinyitotta az ajkait. Mindig ezt csinálja. Francba, megint a kellemes időkre gondoltam. Feledni próbálok, nem nosztalgiázni.

-Beszélni szeretnék veled – suttogta.

Nem éreztem a leheletét az arcomnak csapódni, tehát biztos, hogy távol állt tőlem. És Istenem..az az érdes hanglejtés, amivel suttog. Utánozhatatlan és fantasztikus. Igyekeztem titkolni, hogy még mindig libabőrös vagyok –csupán a hangjától- ezért a takarót szorosabban csavartam körém.

-Mégis miről? – dühösen kérdeztem.

-Olvastad a levelet? – mormolta.

-Nem szeretem, ha a kérdésemre kérdéssel felelnek. De ha tudni szeretnéd, igen, volt szerencsém elolvasni – magyaráztam.

-Akkor gondolom mindenről tudsz – fojtott hangon mormolta.

-Nem, Zayn, semmiről sem tudok, és elképesztően örülnék, ha végre egyszer ebben a büdös életben normális választ adnál! – a takarót dühösen elcsaptam magamtól, és felültem az ágyon. Annyira zaklatott voltam, a pulzusom rögtön az egekbe ugrott.

-Mindent leírtam a levélbe, mit nem értesz azon, hogy harcolnom kell? – guggolásából felállt, így újra ő volt a magasabb.

-Semmit nem értek, semmit! – kiáltottam hisztérikusan.- Azt sem értem, miért hagytál magamra, azt sem értem, miért nem jött senki, amikor szarban voltam, azt sem értem, hogy egyáltalán hol a francban vagyok, azt sem értem, miért kell meghalnom. Azt sem értem, egyáltalán miért élek még! Elegem van belőled, azt hitted, egyszerűen csak el tudlak felejteni, a hülye leveleddel együtt, aminek fogadjunk a fele sem igaz. És menjél, harcolj, halj meg, nem érdekel! – vágtam az arcába hisztérikusan.

Megugrottam, amikor Zayn hirtelen mindkét kezével visszavágott az ágyra. Kezei magabiztosan és dühösen szorongatták a vállamat, néha erősen belemarkolva.

-Eleanor, nyugodj le!

-Nem nyugszom le! – sipítottam.- Egészen addig nem fogok lenyugodni, ameddig valaki választ nem ad a kérdéseimre! És engedj el! Nem vagyok egy engedetlen kisgyerek, akit akkor csapsz az ágyhoz, amikor akarsz! – akadékoskodtam.

-Azért jöttem, hogy elvigyelek innen, Eleanor – mondta halkan, mit sem törődve a figyelmeztetésemmel.

Egy pillanatra lemerevedtem, és még mocorogni is elfelejtettem Zayn kezei alatt.

-Hova vinnél? – makogtam.

-Bárhova, csak ki innen. És hogy, tudd, még mindig haragszom. – küzdött az arcán lévő mosollyal, én pedig sóhajtottam egyet.

-Persze, tudom..lépjünk túl rajta, és meneküljünk innen, mert már nem bírom itt tovább. – sürgettem. – Emm, Zayn. Amúgy egyáltalán hol is vagyok? – az alsó ajkamba harapva kérdeztem.

-Az elmegyógyintézetben – vigyorgott. – És ne harapj az ajkadba, mert itt neked fogok esni. – hangja hirtelen mély lett, és veszélyesen rekedt.

-Mit keresek én az elmegyógyintézetben? – hatalmasat nyeltem, és nem tudtam a felettem támaszkodó Zayn szemeibe nézni.

-Darling, ki akartad nyírni magad – emlékeztetett.

-És azért elmegyógyintézetbe küldenek?! Orvosok sem jönnek meglátogatni, mert „ki akartam nyírni magam”? – háborodtam fel.

-De, holnap mennél agyturkászhoz, azért jöttem, hogy kivigyelek innen. Szerintem így is elég sok bajod van már, nem kell, hogy az értelmetlen kérdéseivel bombázzon. Amúgy is mondanom kell valamit, és az nem ér rá holnapig. – magyarázta, én pedig folyamatosan kattogtam.

-Minden rendben? – aggodalmasan kérdezte, látta rajtam, hogy rendesen kattogok.

-Nem igazán, de mindegy – mosolyogtam. – Inkább menjünk, minél gyorsabban.

Zayn leszállt rólam, elengedte az erős fogását a vállamnál. Felültem az ágyon, és a hajamba túrtam. Tudtam, hogy ezzel megőrjítem Zayn-t, de ez is volt a célom. Fokoztam azzal, hogy a nyelvemmel végignyaltam az alsóajkamat. Mosolyogtam, ahogy Zayn morgott egyet, és elfordult.

-Készülj gyorsan, sietnünk kell – morogta felém.

Felnevettem, és gyorsan összeszedtem a telefonomat, és Zayn levelét. Ez a két cuccom volt bent. Hah, fantasztikus.

-Indulhatunk – mondtam, mikor zsebre tettem a cuccaimat.

-Oké, gyere, sietnünk kell – hadarta, és a kezeimért nyúlt.

*

A szökési akciónk sikeres volt. A parkolóban álltunk, én Zayn nyaka köré kulcsoltam a kezeim, és egy csókot kezdeményeztem. Fogalmam sincs mi ütött belém, hiszen haragudnom kellene rá. De ha vele vagyok, egyszerűen nem bírok magammal.

-Hé, el fogom felejteni, amit akartam mondani – zilálta.

Duzzogva elváltam tőle, és hátrébb húzódtam. A szemöldököm felvontam, úgy néztem Zayn-re, és vártam, hogy belekezdjen abba az igen-igen-igen fontos mondanivalójába.

-Szóval. Ameddig te a kórházban feküdtél, addig én beszéltem a szüleiddel – mondta gyorsan.- Azt mondták nekem, hogy szeretnék, ha találkoznátok. Beszélni akar veled, meg akarja beszélni az ellentéteket köztetek. És én belegyeztem. Mármint…ez biztos jó neked is, meg nekik is. Mert…

Kínosan elmosolyodtam, a fejemet lehajtottam. Nem akartam, hogy lássa a szememben gyülekező könnycseppeket. Ha meghallom a szülő szót, rögtön sírhatnékom lesz. Miért nem tudja megérteni, hogy én nem érdeklem őket, és engem nem érdekelnek ők? Olyan nehéz ezt megérteni?

-Figyelj. Anyukád fel fog hívni holnap, é-és akkor megbeszéltek mindent – a hangja elhalkult, én pedig a fejemet ráztam.

-Ennyit akartál? – kínosan mosolyogva kérdeztem tőle.

-Igen, azt hiszem – az ajkába harapott.

-Akkor akár indulhatsz is haza – bólintottam.- Mert én most nem akarok veled menni. És tényleg hálás vagyok, amiért kihoztál, de sajnos ezt most nem tudom elnézni neked.

A szemei kitágultak, úgy nézett rám. Pár pillanat múlva bólintott, és tétovázva megfordult.

-Remélem sikerül megbeszélnetek – suttogta, majd elfordult. Nem szóltam semmit. Én is remélem. Vagy nem.

-Eleanor, szeretlek – fordult vissza hozzám, én azonban elhúzott szájjal ingattam a fejem.

-Menj! – szóltam rá, ő pedig megfordult, és elindult. Néztem egy ideig, ahogy sétál az utcán, majd én is megfordultam, és hazamentem. Egyedül. Zayn nélkül. Éljen a régi Eleanor.

/Örülnék pár kedves szónak..Imádom olvasni, amikor kisregényt írtok véleményként, nagyon jól esne! :) Neked pár pötyögés, nekem sok-sok perc öröm :) /

28.fejezet - Gondolatok

Sziasztok!
Kicsit szomorú vagyok..az előző ennyire nem tetszett?:/ Mindegy, túllépünk rajta (:
Itt a rész - a 2 komment hiánya ellenére is - és a gifből sejthetően nem az eddigi legboldogabb (:
Mindegy, remélem ez most tényleg tetszeni fog ((:
Jó olvasást hozzá!
 Sok-sok puszi: e. x ♥

Eleanor

*Következő este*

(jelen idő)

-Brian – hadarom félve. – Brian, itt a kezem, fogd meg, és fussunk!

Rám sem néz, kitartóan emeli a kezét az arca elé. Az ellenfelei veszélyesek, és ezt egyedül most csak én tudom. Nem tud gondolkodni, nem tudja felmérni a veszély súlyát.

Emeli a kezét, egyenesen az egyik támadója gyomrába. Nagyon sokan vannak. Rengetegen. Brian pedig csak rám számíthat, de én nem vagyok kész harcolni. Állok dermedten, a kezemet a bátyám felé nyújtom. Nem fordul felém. Nem hallja meg, amit mondani akarok neki. Kiabálni akarok, rángatni, ordítani vele! De nincs magánál. Nem a bátyám áll előttem, és nem őt fogják perceken belül halára verni. Ez csak egy rossz álom, amiből nagyon gyorsan fel kell kelnem!

-Brian! – kiabálok rá, erőszakosan megragadom a kezét, amit ő visszaránt. – Brian, nem akarom, hogy meghalj!

Már sírok, sírva próbálok közelebb lépni hozzá, kétségbeesetten kutatni az agyamban valami reális megoldás után. Nehéz gondolkodnom. Segíteni szeretnék neki, de pofon is szeretném vágni, hogy ilyen kétes ügyletekbe keverte magát.

Az egyik támadó lendíti a kezét, egyenesen Brian gyomrába. A másik az arcára üt az öklével, én pedig a földre rogyok zokogva. Ahhoz is gyenge vagyok, hogy segítségért kiáltsak, csak zokogva ülök a földön, a kezeimmel igyekszem befogni a szemem és a fülem, hogy ne halljak és ne lássak semmit. Nem akarom látni, ahogy meghal. Nem akarom hallani, ahogy az életéért könyörög. A világ olyan elcseszett. Ha nem fizetsz, meghalsz? Így szinte senki sem akar élni, csodálkoznak, hogy annyi az öngyilkosság? Most én is ezt akarom. El akarok futni, magam után rángatva őt, és itt hagyni ezt az egész rohadt világot.

Zilálva ülök fel az ágyon, az arcomon izzadságcseppek vannak. Ezt nem hiszem el! A rohadt életbe! Már másodszor álmodtam Brian-nel, és kétes ügyleteivel.

Brian mindig is ilyen volt; szeretett részt venni a balhékban, akármennyire is tiltakozott ellene mindenki. Ő kitartó volt, céltudatos, és merész. Sokszor keveredett már bele verekedésekbe, de ő az a típus volt, aki csap nevetett a balhé közben. Ő nem harcolt, sohasem.  Ezért volt, amikor a szüleink mindig megkérdőjelezték Brian hollétét – sokszor késő este ért haza, de otthon mindenkinek sikerült beadnia, hogy tanult. Mert igen, valójában suliba járt. De – természetesen – ezt az idióta élete miatt feladta. Inkább választotta a nőket, a piát, a bűnözést, egy biztos élet helyett.

Szégyellem, de volt, amikor letagadtam a bátyámat – de ki nem tette volna? Volt például olyan is, hogy bejött az iskolánkba – hozzáteszem részegen – és elmondott mindennek. Hiába mondtam anyáéknak, ők csak a fejüket rázták, miközben édesen mosolyogtak.

„Brian sohasem tenne ilyet – ő nagyon aranyos kisfiú. Elég baj, Eleanor, hogy ennyire nem tiszteled a testvéredet."

Ó, Istenem, hányszor hallgattam végig! Hányszor sírtam, és hányszor szégyenkeztem Brian miatt. De senki sem látta! Senki sem vette észre, mit éltem át… Mindenki mondta, hogy „majd idővel jobb lesz.” Ahha, pofázni én is könnyen tudtam volna. Mindenki Brian-t istenesítette, és nem, nem voltam féltékeny. Egyszerűen csak zavart, hogy amíg Brian a jó kisfiút tettette, addig igazából egy bűnöző volt. És senki sem hitt nekem. Természetesez, nem igaz?

Fogalmam sincs, mitől változott meg. Talán kidobták volna a klubból, ahová mindig járt? Kétlem, tényleg, fogalmam sincs.

És amikor a stadionban megláttam…tudom, azt mondtam, 19 éve nem láttam. De ez egy részben így is van; sokszor olyan későn ért haza, hogy nem találkoztam vele. Sokszor? Szinte mindig. Alig találkoztam vele, nem alakult ki közöttünk az a tipikus sziszter – brádör páros, aminek ki kellett volna alakulnia.

Most már itt van.. vagyis volt.  De meddig marad? Vagy újra visszacsöppen az elzüllött kis világába? Hmm.. ennek adok a legnagyobb esélyt.

Az izzadt hajamba túrok, és az ajkamba harapok. Meleg van. Fullasztó meleg. És hol van Zayn? Nem az lenne az alap, hogy itt alszik mellettem?

A francba is, semmi nem jön össze!

A fájdalom belém hasít – egészen pontosan a hasamba. Ernyedten dőlök vissza az ágyra, az arcom eltorzul a fájdalomtól. Ez az a fájdalom, amiről beszéltek? Igen, biztosan, mivel ez elképesztően ég. És lüktet. És szorít. És éget. Belülről.

Az ágyba kapaszkodok, és olyan erősen harapom az ajkamat, hogy érzem a vér fémes ízét. Még ez is.

-Basszus! – kiabálok kifulladva, mikor kicsit szűnik a fájdalom. De nem tart sokáig. Újra érzem a szorító érzést, és nem bírom ki, hogy ne kiáltsak fel. Ez tűrhetetlen. Ez kínzás. – Miért nem jön senki? – kiabálok, remélve, hogy valaki meghallotta.

Nincs gyógyszer. Nincs gyógymód. Csak a száraz fájdalom, ami szépen lassan felemészt, egészen addig, ameddig már nem bírod. Kifulladsz. Elég lesz a fájdalomból, és a jobb utat választod. És velem ez lesz. Ennek kell lennie. Ez a halál előtti utolsó állapot, a hasító és égető fájdalom, és ennél jobb lesz. Csak várni kell. És tűrni.

Ilyen hol a kicseszett életben van mindenki? És én hol a francban vagyok? Be vagyok zárva egy elkülönítőbe, vagy mi van? Miért nem hall engem senki? Senki sem kíváncsi rám? Vagy senki sem akar tudni felőlem semmit? Elhagytak, mikor kiderült a betegségem? És hol a francban van Zayn? Velem kellene lennie. A végsőkig. Fognia kellene a kezem, bátorítani, még akkor is, ha nem igaz. Legyen itt, pusziljon meg, öleljen magához, suttogjon édes dolgokat a fülembe, feküdjön mellém, simogassa a hajam. Bármit, csak érezzem, hogy fontos vagyok neki, és igenis akarja, hogy éljek. Ha én már nem is.

Észre sem veszem, és már megint sírok. Zayn érzékennyé tesz. Minden érintés, minden csók rombolja le az erős belsőmet. Ragaszkodom hozzá. És hogy vagyok erre képes ilyen rövid idő után? Ez nekem még nagyon új, és nagyon furcsa. Még meg sem szoktam a helyzetet, valaki ragaszkodik hozzám, és én hozzá.

A gerincem elemelkedik a matractól, ahogy a fájdalom újra belém hasít. Képtelenség, hogy ember ilyen fájdalmat érez. Biztos hallucinálok. Ilyen féle fájdalom nincs.

Miért nincs itt senki? Miért érzem rohadtul egyedül magam? Itt fekszek, egyedül, ebben a kicseszettül sötét szobában, ahol még a kezemet sem látom.

Telefonálni akarok. Fel akarom hívni Zayn, hogy miért nincs itt.

Hol van ilyenkor Clar? Ő, aki mindig ott volt nekem, most hol van? Magamra hagyott, pedig megbeszéltük, hogy mindig fogjuk egymás kezét? Barátnő? Dehogyis.

Gyógyszert akarok. Gyógyszer kell, nem bírom gyógyszer nélkül! A fájdalom egyre erősödik, én pedig érzem, hogy már nem bírom sokáig.

Kétségbeesetten kutatni kezdek a mellettem lévő kisasztalon valami papírdoboz után. Az asztalt csapkodom, ahogy csak papírok, és egy pohár víz kerül a kezembe. Lehajítok mindent a földre, a pohár nagy csattanással darabokra törik. A papírok – amik az asztalon voltak – szintén a földre esnek, bele a vízbe. Biztos leletek. De nem vagyok rájuk kíváncsi. Nem akarom látni a halálomat – papíron leírva. Így is eléggé parázok, nem kell nekem, hogy még jobban arra gondoljak.

Nincs gyógyszer.

Akkor ezek szerint tényleg menthetetlen vagyok, ha már gyógyszert sem készítenek ki a számomra. De hol vannak ilyenkor az ápolók? Vagy az idegesítő doktor? Vagy bárki, csak valaki!

Meg fogok őrülni. Bele fogok őrülni ebbe a helyzetbe, ha valaki nem változtat rajta, nagyon gyorsan.

Érzem, hogy a fájdalom kezd testemben enyhülni. Kihasználom, felkelek az ágyból, és a vízben úszó papírok után nyúlok, és kiveszem őket a vízből. Lelet, lelet, lelet, levél.

Felvonom a szemöldököm, és a gondosan összehajtott levelet kihajtogatom. Egyszerű papír – vonalas, egy iskolai füzetből kitépett. Akárki is írta, nem bajlódott sokat egy rendes papír után. Valószínűleg annyit számítok neki, mint ez a papír – semmit.

A betűk elcsúszottak és rondák. Próbálok valami érthetőt kiolvasni, de nagyon nehéz. A szívem kalapál, ahogy elkezdem olvasni a sorokat, szinte falom őket. A szám kiszárad, a légzésem heves. Ó, büdös élet. Már csak ez hiányzott.

„Kedves Eleanor!

Nos..elég nehéz belekezdenem. Fogalmam sincs, mit tudnék mondani Neked. Bár, akkor mi értelme volt ennek a levélnek? Mindegy, hülyeség.

Tudok a betegségedről, az orvos mindenről tájékoztatott. Bizonyára már Te is tudsz róla, különben nem próbáltad volna megölni magad… Nagyon haragszom Rád emiatt. Képes lettél volna csak így itthagyni, szó nélkül? Elképesztően haragszom Rád. Mérhetetlenül. Bár ennek a levélnek nem erről kellene szólnia, azért gondoltam megemlítettem, hogy legyél tisztában vele, mikor majd találkozunk – ha találkozunk majd egyáltalán még.

A másik ok, amiért írtam Neked: nem tudtam volna ezt személyesen megmondani, ezért a gyávább utat választottam. Holnap jön egy ellenséges banda. Mint A banda vezetője, ott kell lennem, és küzdenem. Ez most nem az az idő, ahol sértetlenül megúszom majd. Szükségem lesz majd Rád, ha meg fogom élni, hogy láthass majd. Nekem kell velük végeznem, a többiek nem segíthetnek. Ha ez nem jól fog elsülni... akkor tudd, hogy én lányt ennyire még nem szerettem, mint Téged. Nem ragaszkodtam még ennyire senkihez sem, és még soha nem volt ennyire nehéz bárkinek is „búcsúlevelet” írni. Mert ez az.

Ha többet nem találkoznánk, és nem élném meg, hogy holnap után a karjaidban keljek fel, úgy, hogy az angyali mosolyod felébreszt…akkor tudd, hogy kicseszettül beléd vagyok zúgva. Imádom a hajad, a nevetésed, az illatod, imádom amikor mérges vagy, és imádom, hogy amikor alszol, akkor hozzámbújsz. Megőrjítesz, és ezt szerettem volna, ha Te is tudod… ha már nem lesz alkalmam személyesen elmondani.

Zayn.”

Egy könnycsepp hullik a papírra, és ezt követi még jó pár. A szívem hevesen ver, és néha kifacsaródik arra a tudatra, hogy mi van, ha nem lesz többé? Ha ez a bandás szarság rosszul sül el. Akkor aztán tényleg meghalok. Belülről. A fájdalomtól, a magánytól, az ürességtől.

-A jó büdös életbe! – kiabáltam, és zokogva az ágyra estem.

2 komment után jön a következő!!!

27.fejezet

Sziasztok!:) Hát..lassan de itt a rész. Rövid, és szinte semmi sincs bent.. inkább ilyen "összekötő résznek" mondanám, mivel rövid, és lényegtelen :D

Jó olvasást! ( már ha ez lehetséges..)
2 komment után következő! :*
e xx

Zayn

Megbeszéltük Eleanor-ral, hogy az orvosi vizsgálat után csörög, és elmegyek érte. Nos. Itt álltam a szobában, és azt a rohadt telefont szorongattam már hosszú percek óta csak a hívásra várok.
Egyre türelmetlenebbül sétáltam a szobában, és már komolyan kezdtem aggódni. Miért tarthat egy orvosi vizsgálat ennyi ideig?

Mikor már tényleg nem bírtam tovább, kicsaptam a szobaajtót, és dühösen levágtattam a lépcsőn.
A kabátomat a kezembe fogtam, a tornacipőmet felrángattam magamra, anélkül, hogy bekötöttem volna. Most perpill' ez érdekelt legkevésbé.

A kezembe akadt kocsikulccsal csaptam be magam mögött a bejárati ajtót, és a kocsimhoz indultam. Azt sem tudtam, hogy hova induljak először. A kórházba, vagy El házához? Elfelejthette volna, hogy úgy beszéltük meg, hogy érte megyek, és hazament? Uh, izgulok, hogy ez történjen.

Bepattantam a kocsimba, és azonnal gázt adtam. Azt gondoltam, hogy először megpróbálom El házánál. Talán otthon fogom találni. Vagy remélem.

Szerencsémre kettő utcával feljebb lakik, így hamar odataláltam.

Anélkül, hogy a kocsit bezártam volna, úgy rohantam be a házba. Furcsa, nem volt bezárva. Akkor itthon van?

-El! - kiabáltam a hatalmas házban, de választ nem kaptam. - A francba.

Felrohantam a lépcsőn, a fürdőszoba nyitva volt. Furcsa.

Kíváncsiságból benéztem a fürdőbe, a látvány lesokkolt. Vagy inkább megdöbbentett.

A fürdő közepén egy hatalmas vértócsa volt, El pedig benne feküdt. Barna haja a vértócsában volt, és egy penge volt a padlón, messze elhajítva.

-A cseszett életbe! - kiabáltam.

Gyorsan odafutottam El mellé, a fejét az ölembe vettem. Kicsit megpofozgattam, de semmi. Tudtam, hogy egy vérben mártózott embernél most ez segít a legkevesebbet, de egyszerűen az agyam annyira blokkolódott a látványtól, hogy nem tudtam gondolkozni.

Pedig kellett volna.

-El, a rohadt életbe is, kelj fel! - kiabáltam hozzá, ő azonban csak sápadtan és ernyedten feküdt a kezeimbe. - A francba veled!

Folyamatosan morgolódtam, miközben erősebben rázogattam El fejét. Mit fogok kezdeni, ha meg fog halni? Úr isten, bele sem merek gondolni, mit kezdenék magammal. Ha Ő nem lenne az életemben, nekem sem lenne értelme élnem; Ő nélkül gyakorlatilag egy senki vagyok. Vele tanultam meg, hogy legyek egy normális ember, nem pedig egy hidegvérű gyilkos. Ő tanított meg engem szeretni, amiért mérhetetlenül hálás vagyok neki. Talán ha Ő nincs, pár tíz ember halt volna meg a kezeim között.

-Eleanor, a büdös életbe is, gyere vissza! - miért éreztem könnycseppeket a szememben? Soha nem sírtam, egy nő miatt, eddig. Amióta Eleanorral vagyok, egy lelki fos lettem. Mindenért sírok, amikor valami gubanc akad.

Kikaptam a telefonom a zsebemből, a kezem remegett, ahogy tárcsáztam a mentőket. A pulzusom gyorsan emelkedett, amint a telefont egy nyálas hangú suttyógyerek vette fel. Folyamatosan akadékoskodott, teljesen kicsinált idegileg. Nem, mint ha eddig nem lettem volna teljesen ki.

-A rohadt életbe, itt fekszik a barátnőm az ölemben, egy hatalmas vérfürdővel előtte! Hogy a francba kérhet olyat, hogy nyugodjak meg? Maga kicseszettül nyugodt lenne, igaz? - kiabáltam a telefonba, és kínomba inkább kinyomtam, és magam mellé dobtam.

Nyugodj meg, Zayn, most nem szabad idegesnek lenned. A barátnőd élete múlhat rajta.

Megugrottam, ahogy a telefonom újra csengett. Morogtam egyet, és újra utána kaptam. A szemeim elkerekedtek, ahogy a telefon a Liz nevet mutatta. A retkes életbe. A barátnőm. Hányadik? Sokadik.

-Szia szerelmem - köszönt bele, mire a gyomrom összeugrott. Nem, nem a szerelemtől, hanem az undortól. Amúgy sem kellett nekem túl sok dologra, még szerelmes sem voltam belé. Puh, szerelmes. Ez igen vicces. - Már nem is üdvözölsz?

-Nem alkalmas - morogtam, és lecsaptam a telefont. Pont az ő hülye rinyálása hiányzik.

A telefont magam mellé dobtam, és újra El-re koncentráltam. Még mindig sápadt volt (mitől lett volna vidámabb?), a farmerom tiszta vér lett a hajától, amit szinte a vérből szedtem ki. A fejéből együtt, természetesen.

-Eleanor - nyöszörögtem, ujjammal gyengéden végigsimítottam az arcán. A bőre puha volt, és hideg.  A szemhéját kezdtem el simogatni, azt a tökéletes szemeket rejtő szemhéjat. Nem mertem a csuklójára nézni, a gyomrom felfordult volna a látványtól.

Meg akarta ölni magát. Végezni akart volna az életével, önszántából. Itt hagyott volna, a szar életemben, amiből ő húzott ki. Most visszarántottam volna magam a mélyre, A bandához, a mindennapos részegséghez, és a minden napos nőkhöz.

A mentőautó zaja keltett fel. Egy könnycsepp csöppent El arcára, amit gyorsan letöröltem, és a szememből is kitöröltem.

A mentősök hirtelen ott termettek mellettem, ellepve az egész fürdőt.

-Maga Zayn Malik? - kérdezte az egyik.

A szemeimet megforgattam, és unalmasan bólintottam.

-Mondja, lát rajtam kívül valakit itt? Ha nem, akkor ne fárasszon az idióta kérdéseivel, hanem csinálja a dolgát, különben el tudom intézni, hogy holnap már ne kelljen dolgoznia - fenyegetően suttogtam, ő pedig reszketve bólintott.

-Helyes - biccentettem.

-A vágás nagyon mélyre hatolt.. - dörmögte az egyik, mire odakaptam a fejem.

-Nem kértem előadást - mondtam felé, ő pedig félve bólintott.

Igazából tetszett, hogy ennyire megijedtek tőlem.

-Be kell vinnünk a kórházba - informált az egyik, én pedig behunytam a szemeimet. Mi a francért kell engem minden szarságról informálni? Tisztában vagyok vele, ilyenkor mi a teendő, nem kell velem megismertetni, nem vagyok hülye!

-Akkor mire várnak? - türelmetlenül néztem rájuk, ők pedig fogták El-t, és a hordágyra tették.

-Bejön velünk? - kérdezte, miután elvitték El-t.

-Természetesen, de menjünk már - morogtam, és kitoltam a fürdőből.

*

El csuklóját a kórházban azonnal szorosabban bekötötték, mivel a vágás még mindig szivárgott. Megdöbbentő, mennyi vér képes ilyenkor kiszabadulni a csuklójából.

-Khm..Mr. Malik? - köhintett a doktor, mire összerezzentem.

-Hmm? - a fejemet felemeltem El kézfejéről, és az orvosra néztem.

-Tudnia kell, hogy.. pár perc, és már nem foghatná a kezét - sajnálattal mondta nekem, miközben közeledett. - Az élete másodperceken múlt.

-Oh istenem - leheltem.

-Öhm..nem tudom, hogy tud-e a betegségéről, amit pár héttel ezelőtt fedeztünk fel nála.

Az szemöldökömet összeráncoltam, és érdeklődve néztem a doki felé. Mivel El nem tudta nekem elmondani, jó lesz, ha olyan szájából hallhatom, aki valamennyire ért is az ilyen dolgokhoz.

- A legelejétől mondjam? - kérdezte az orvos, és egy széket húzott oda mellém.

-Nem, a legvégétől, talán úgy jobban fogom érteni - cinikusan mondtam, mire az orvos felsóhajtott.

-A-Az benne a lényeg, hogy..khm..nos.

-Bökje már ki! - szóltam rá ingerülten, ő pedig a szájába harapott, és a földet nézte. Zavarban volt?

-A-A barátnője szervezete..napról-napra..

Csak makogott, és összevissza magyarázott, én pedig ingerülten figyeltem rá. Nem érdekelt, ha zavarban volt, akkor is kicseszett sok jogom volt megtudni a baját.

-Napról- napra pusztul - suttogta, a fejét lehajtotta.

A szám kiszáradt, a szívem hevesen vert. Mi? Ez most nem történhet meg. nem velünk.

-Nem, nem az lehetetlen! Végezzenek el újabb vizsgálatokat, és..és..és akkor más fog kijönni! - hevesen kutattam valamilyen megoldás után, azonban az orvos fejcsóválása válasz volt számomra; nincs remény.

-Zayn.. - dadogta El mellettem, mire gyorsan ránéztem.

A szemei csak résnyire voltak nyitva, arca sápadt, és megviselt. Szívfacsaró látvány.

-Eleanor - a kezét még szorosabban fogtam, miközben folyamatosan Őt néztem. A szemében könnyek gyűltek, úgy nézett rám.

Pont, mint mikor először megláttam. Csak néztünk mélyen egymás szemébe, szó nélkül.Próbáltam abba a nézésbe minden fájdalmat, amit éreztem, abba a pillantásba belesűríteni.

Eleanor ajkai lassan kinyíltak, és szinte hangtalanul mormolta:

-Meg fogok halni.

26.fejezet

Sziasztok!:) Először is köszönöm az előző részhez a komikat, nagyon jól estek!♥ 
A részről pedig: tartalmas és rövidD De remélem nem túl elkapkodott meg minden és tetszeni fog.
Jó olvasást!:) x
2 komment, tudjátok xx

Zayn

Kimondtam. Hangosan, egyenesen neki. Hallotta mind a kettő fülével, és feldolgozta. Aztán egymás mellett sétáltunk. Hazavittem. Csendben. Autóval. Beszélgetés nélkül. Aztán kiszállt. Aztán visszafutott. Beugrott a kocsiba, odamászott hozzám, parfümjének édes illata megcsapta az orrom. Odamászott hozzám, tökéletesen puha ajkait az enyémekre nyomta. Megcsókolt. Ő engem. Nem kényszerítette senki, én sem. Bevallotta, hogy szeret. Elmosolyodott. Rá mosolyogtam. Olyan édes, amikor mosolyog. Mondjuk ő mikor nem édes? Amikor sír. De az még rosszabb, amikor tudod, hogy te miattad sír. Megkért, hogy maradjak éjszakára. Örömmel fogadtam el. És ahogy itt feküdtünk Eleanor ágyában, cseppent sem bántam meg, hogy igent mondtam a kérésére. Életemben még egy lánnyal sem éreztem ugyan ezt, mint amit tegnap este El-lel.
Szerelmes vagyok? Ezen gondolkodtam már órák óta. Furcsa és nevetséges. De mi ezen a nevetséges. Az ezen a nevetséges, kérem szépen, hogy én, Zayn Malik, a keménykedő bandavezér, képes vagyok úgy kötődni egy lányhoz, mint a nyálas amerikai szappanoperákban. Uh, ezzel most eltértem a romantikus vonaltól. Nembaj Zayn, megbocsátok magamnak.

Szóval: Szerelmes vagyok? Komolyan, képes volt valaki az én kemény és edzett belsőmre így hatni? Hogy szerelmes legyek? Komolyan, volt ehhez valakinek képessége? Ezt nem tudom elhinni. Ez az érzés még nagyon új bennem, ismétlem, egy nő sem váltott ki belőlem még ilyen érzéseket.
Fúj, Zayn, undorítóan romantikus lettél!

A belsőm megremegett, ahogy Eleanor felém fordult, fejét a vállamra hajtotta. Hosszú barna haja a meztelen hátára hullt, miközben mellkasa állandó tempóban emelkedett.

Mosolyogtam, és csak néztem Őt. A lányt, a Tökéletességet. Egy tökéletes testet, akihez annyira ragaszkodom. A lányt, aki képes volt megtanítani szerelemből szeretni.

Csak néztem őt, és a nehéz pillanatainkra gondoltam, amiket együtt éltünk át eddig. Mert volt belőle jó pár.

Számomra az egyik legnehezebb az volt, amikor El kórházba került. Ott kiderült valamilyen betegsége, ami igazából nem is derült ki pontosan. Az orvos azt mondta, mikor négyszemközt beszélgettünk, hogy tilos El-t megcsókolnom. Hát, gondolom mondanom sem kell, hogy ennek már számtalanszor keresztbe tettünk. De könyörgöm! Mi lehet rossz egy csókban? Vagy milyen betegség terjedhet csókon keresztül? Vicces, nem? Vagy morbid? Nem is tudom, melyik a rosszabb. A lényeg mindenesetre, hogy szerény feltételezésem szerint Eleanor betegsége csupán egy riadalom volt az orvosok körébe. És ez igaz. Persze, hogy igaz, én megmondtam.

És ott volt még Noel. Azt a gyereket én ki nem állhatom. Egyetlen kezemmel szét tudnám verni a fejét, de sajnos Ryan már megelőzött. Mínusz egy teher a vállamról. Komolyan, életem legjobb pillanata volt látni Noel-t, ahogy a testébe golyók fúródnak. Élveztem, komolyan mondom. Ahha, és nem vagyok undorító ember, aminek pár személy beállít.

Eleanor hirtelen ásított egyet, lusta mosollyal az arcán fordult felém.

-Este van, vagy reggel? - motyogta.

-Reggel - nevettem. -Öhm, El?

-Hm? - fejét visszahajtotta a vállamra, én az egyik barna tincsével játszottam.

-Ma kell visszamenned kontrollra, nem? - nem akartam már rögtön reggel letámadni, de féltem, ha esetleg nem szólnék, feledésbe merülne, és elhalasztódna. Mellesleg mi van, ha mégis van valami komolya baja?

-Umm..de, azt hiszem - dadogta.

Eleanor halk szuszogása törte meg a beállt csendet. Visszaaludt. Hála az égnek, legalább tudok tovább gondolkozni.

Hol is tartottam? Gondolkozz, Malik, gondolkozz! Ennyire nem lehetsz hülye. Vagy de, mégis. Oh, nembaj, ha már úgyis hülyeségeket beszélek, akkor mi értelme, hogy gondolkozzak? Meghülyültem. Kész, vége, menthetetlen vagyok.

Megpróbáltam kicsúszni Eleanor feje alól, de a tervem végrehajthatatlan volt; Eleanor kezével körbeölelte az enyémet, megakadályozva, hogy elmozduljak. mosolyogtam, és úgy éreztem, mintha még álmában is ragaszkodna hozzám.

  

Kezeit lefejtettem magamról. Gyorsan elmozdultam mellőle, hogy ne tudjon újra belém karolni.
Kuncogtam, ahogy duzzogva magához ölelte a párnát, és csukott szemmel (hülye vagy Malik, hogyan tudna nyitott szemmel aludni?) tovább aludt. Magamra kaptam egy boxert és egy melegítőnapdrágot, felsőtestem fedetlenül hagytam.

Halkan kinyitottam az ajtót, és a lépcsőn lefutottam a konyhába.  A konyhában megkapaszkodtam a pultba, és behunytam a szemeimet.

Mi van, ha a mai vizsgálat nem jó eredményt fog kimutatni? Ha mégis van valami baj, nem egy orvosi "hiba" okozta a múltkori hát..öhm.. riadalmat?

Elképesztően féltem, s csak reméltem, hogy nem jobban, mint El. Hiszen nem nekem kell túlesnem egy komoly beszélgetésen a dokival. De féltem. Elképesztően.

Az ajkamba haraptam, a pultot még szorosabban markoltam. Ó, istenem. Még soha nem éreztem ilyet. Tényleg nem. Jobban izgulok El egészsége miatt, mint a sajátom miatt. Jobban biztonságban akarom őt tartani, mint saját magam. Nem szeretném, ha valami rossz lenne vele, mert abba nem csak ő, én is belehalnék. Teljesen, komolyan.

-Zayn? - egy lány hangot hallottam magam mögül.

Sóhajtottam egyet, az arcomra egy biztató mosolyt festettem. Tartanom kell benne a lelket. Csak ezt mondogattam magamban.

Megfordultam, és El-lel találtam szembe magam. A szemei kitágultak ( vagy a pupillák szoktak tágulni? - ó, Zayn, tényleg nem vagy normális!) és úgy nézett rám. A pólómat viselte, ami combközépig ért neki. A szívverésem felgyorsult, pusztán attól, hogy ránéztem. Csodálatos volt. Egy törékeny kis test, akihez már túlságosan ragaszkodom. Néha félek, hogy én sokkal jobban kötődök hozzá, mint ő hozzám.
Hosszú barna haját engedte a vállára hullani, mélykék szemeit most jobban kiemelte pirosodó arca.

Csodálatos.

Az alsó ajkába harapott, miközben folyamatosan engem nézett. Egy bizonytalan lépést tett felém, én pedig mosolyogva léptem hátra, amíg a hátam a pultnak nem ütközött.

Bizonytalanul lépkedett felém. Mikor közelebb ért, derekánál fogva magamhoz húztam, mellkasa az enyémhez nyomódott. Egymásra mosolyogtunk, fejét a vállamra hajtotta. Hideg lábfejeivel az enyémre lépett, magasabb lett, bár még így is kisebb volt nálam. Kuncogtam, ahogy próbált lehetetlenül magasabb lenni.
Fejét a nyakam hajlatába hajtotta, én a kezeimet összekulcsoltam a derekánál.

A számomra tökéletes lány.

-Nem akarok visszamenni az orvoshoz - lassan mondta, leheletét éreztem a nyakam bőrén, amitől kirázott a hideg. - Félek.

-Tudom, kicsim - karjaimmal még szorosabban fogtam a derekánál. - De te is tudod, hogy túl kell lenned rajta.

-Ugye elkísérsz? - reménykedve felnézett rám, én pedig halványan elmosolyodtam.

-Ezt remélem meg sem kérdezted - mosolyogtam a megkönnyebbült arcán.

-Akkor talán úgy máris könnyebb lesz - orrát édesen az enyémekhez dörgölte.

Nem bírtam magammal.

Ajkaimat sietősen nyomtam az övére. Derekánál fogva megfordítottam, az ő teste nyomódott a pultnak. Felugrott az ölembe, én pedig rátettem a pultra. Elváltunk addig, ameddig nem nyitottam szét a combjait és nem álltam közéjük.

Belemosolyogtam a csókba, ahogy El mindkét kezével a hajamba túrt.

Derekához vezettem le a kezeimet, közelebb húztam magamhoz.

-Öltöznöm kéne - nyögte a csókba El, azonban gyorsan elhallgattattam, hogy elmélyítettem a csókot. - Zayn! - szólt rám, mire kifulladva elváltunk.

-Jól van, a te hibád, hogy ezt műveled velem - mondtam a fülébe, mire láttam, hogy elpirult. Mosolyogtam, hogy láttam, hogy ilyet hozok ki belőle.

-Csak engedj leszállni! - a lábaival kapálózott a két oldalamon,  mire én nevettem, és hátrébb sétáltam, hogy le tudjon ugrani a pultról.

El gyorsan leugrott, és a szoba felé kezdett futni. Közben dobott nekem egy édes puszit, amit én mosolyogva elkaptam, és visszaküldtem. Vigyorogva sétált be a szobába, én pedig folyamatosan mosolyogva ültem le  a székre.
Szóval ilyennek teremtették volna a számomra tökéletes lányt?

Eleanor

A rendelő előtt állva rengeteg gondolat átfutott a fejemben. És bennem volt még egy új érzés is: a félelem. Mi van, ha a vizsgálat rossz eredményeket mutatott ki? Amikor utoljára kórházban voltam - emlékszem - valamilyen betegségemről beszéltek. De milyenről? Be kellene mennem, és akkor megtudnám.

Vettem egy nagy levegőt, és bekopogtam. Félek, félek, félek. Nem fogok bemenni. Elfutok. Igen, az érettebb viselkedés lenne..gratulálok El.

-Szabad - hallottam egy erőteljes férfihangot bentről.

Remegtem. Be fogok menni. Nem fogok bemenni. El fogok futni.

A kilincshez nyúltam, és gyorsan lenyomtam. Az ajtót gyorsan nyitottam ki, a szemeimet összeszorítottam.

-Á, Miss Fherenize, már vártuk - a doki mosolyogva fogadott, amitől még jobban kezdtem félni.

Ó. Várt már? Akkor ezek szerinte nagyon rossz lesz. Mert azért szoktak várni..vagy nem?

-Igazán? - hebegtem.

-Igen - bólintott mosolyogva. - Foglaljon helyet.

Mi a francért mosolyogsz? Lehet, hogy halálos betegségem van, te meg mosolyogsz. Ah, orvosok.
-Ne kíméljen, mi a bajom?

-Oh, Miss Fherenzie, én nem vágnék így a közepébe - kínosan felnevetett. - Előbb szeretnék pár dolgot kérdezni.

Bólintottam. És..hm..nem lenne túl kínos, ha megkérném, hogy tegezzen? Jó, befogtam.

-Volt valamilyen panasza az elmúlt időben?

-Nem, semmi - ráztam a fejem.

-Hmm.. - gondolkozott el magában, én pedig idegességemben az ujjaimat kezdtem babrálni. Most min gondolkodik? Istenem, engem ez az ember felőröl!

-Khm..nos, akkor belekezdek - megköszörülte a torkát, mire felkaptam a fejem. Túl fogom élni. Vagy elfutok, haha. Koncentrálj! - Amikor behozták magát a kórházba, reménykedtünk benne, hogy a támadás csakis külső sebekkel járt. Azonban amikor alaposabban megvizsgáltuk, és megnéztük a belső rendszerét, kiderült, hogy a támadás belső sebekkel is járt. Kifejteném. A támadás egészen pontosan a gyomrát, a bordáit, és a fejét érte legnagyobb részben.  A többi szerve egészen ép, a körülményekhez képest. Ezek a három szervek közül a gyomra a legsúlyosabb terület. És éppen ezért is kérdeztem a panaszokat, hogy nem volt-e gyomorfájás, esetleg hányás. És éppen ezért találtam furcsának, hogy nem volt panasza.

-A gyomor nagyon könnyen sérthető terület. - folytatta. - Elég egy kis hasba rúgás, és meg van a baj. Egy ütővel való támadás pedig képzelheti, hogy meg tudja sérteni a gyomrot. És..magának volt egy rejtélyes fekélye a gyomrában. Ezt direkt nem hagytam a végére, mivel ez abszolút nem elhanyagolható részlet. Magának volt olyan balszerencséje, hogy az ütések pont ezt a fekélyt érték, ami ennek következtében kilyukadt. Tudni kell, hogy ezekben a fekélyekben milliószámra találhatók betegségeket terjesztő baktériumok. És, lényeg a lényegben, ezek a betegségeket okozó baktériumok bekerültek a vérkeringésébe, ezzel pedig szinte egy folyamatos pusztítási folyamatot elindítva  szervezetében.

Nem tudtam semmit sem reagálni. Ez a rengeteg orvosi szöveg gyakorlatilag blokkolta az agyamat.
Vártam, hogy folytassa, de csak nézett rám. Talán mérte fel, hogy mennyit értettem belőle.

-És? - zavartan nyögtem.

-Miss Fherenzie - nézett a szemembe - a maga szervezete napról-napra pusztul.

A szemeim kipattantak, a szívem hevesen kezdett verni.

Meg fogok halni?

-Mi? - zavartan nyökögtem, az elmémben összevissza zavarodva kerestem valamilyen megoldás után.

-A szervezete napról-napra hal el. Szárazon kimondva.

Az ajkaim remegni kezdtek. Zayn-re gondoltam. Mit fog szólni?

Meg fogok halni.

-Meg fogok halni?

Az orvos hallgatása egyértelmű válasz volt a számomra. Itt a vége.  Itt lesz a vége.
Nem lehet, szürreális!

-Cs-Csak ennyit akart mondani?

Bólintott, én pedig kihúztam a széket, és felálltam.

-Miss Fherenzie - nézett rám az orvos, én azonban nem néztem rá. - Sajnálom.

Bólintottam, hang nem jött volna ki a torkomon.

Kisétáltam a szobából, és miután becsuktam a kilincset, lecsúsztam a fel tövébe, és az arcomat a tenyerembe temetve kezdtem sírni.

Meg fogok halni.

Egész hazafelé úton sírtam, gyorsan szedtem a lábaimat hazafelé. Nem akartam visszamenni Zayn-hez, nem akartam, hogy tudja, hogy milyen betegségem van. Mondjuk ő már biztos tudja, vagy legalábbis csak sejti.

Remegő kezekkel halásztam elő a kulcsot, a zárba tettem, és berontottam az ajtón.

Rögtön a fürdőbe futottam, kétségbeesetten kutatva egy penge után.

Hülyeség, tudom. De egyszerűen nem lennék képes Zayn szemébe nézni. Inkább választom a gyengébb és gyerekesebb utat.

A könnyeim megállíthatatlanul szakadtak ki a szememből, ahogy kezembe akadt a penge.

Lecsúsztam a földre, a csuklómhoz illesztettem a pengét.

Felszisszentem, ahogy belevágtam a bőrömbe, és még jobban sírtam, ahogy láttam kibuggyanni az első vércseppeket.

Becsuktam a szemeimet, és hagytam magam hangosan zokogni, ahogy a mardosó fájdalom elárasztja a kezeimet. A pengét magam mellé dobtam, a mellkasom gyors ütemben emelkedett és süllyedt.

Kinyitottam a szemeimet, előttem egy hatalmas vértócsa volt.

Szédülni kezdtem,a  fejem hasogatott a sok sírástól.

A halál jobban fájna, mint ez. Ez jobb megoldás, mint megvárni a halált.

Becsuktam a szemeimet, és engedtem magam a szédüléssel a fény felé sodródni.

Ez lenne a halál beállta?

25.fejezet

-Hé, Baybe, minden oké? - aggodalmasan kérdezte, én pedig az ajkaimba haraptam, és igyekeztem visszatartani a könnyeimet. Nem akartam magam megint elbőgni magam a többiek előtt.

-Semmi sem oké, Zayn - szomorúan csóváltam a fejem, és felé fordítottam a telefonomat, hogy elolvassa az sms-t.

-Indulnunk kell - mondta hangosan Zayn, mire mindenki odakapta a fejét. Bólintottak, majd újra beszélgetni kezdtek. - Gyere, Baby, induljunk.

Arcán könnyű és biztató mosoly volt, ahogy rám nézett. Igyekeztem én is fent tartani az ajkaimon az álmosolyt, amit felvettem. Mosolyom azonban elnyomta a szomorúság, amit éreztem.

-Miért megyünk ilyen gyorsan? Még csak most jöttünk - makacskodtam. Meg akartam ismerni azt a két lányt, Ryan-től még lett volna megkérdezni valóm, és a többiekkel is beszélgetni akartam.

-Miért maradjunk? - kérdezett vissza.

-Meg szeretném ismerni a tagokat - mosolyogtam.

-Miért? - egyre dühösebb volt, ahogy teljes testével felém fordult.

-Mert mindenkivel szeretnék váltani pár szót - makacskodtam,  és megfordultam, hogy visszainduljak a kanapé felé. Zayn azonban a kezeim után kapott, és visszarántott.

-Mit akarsz velük beszélni? - lassan kérdezte, de éreztem a hangján, hogy dühös.

-Bármit - logikusan feleltem, a csuklómat kirántottam a szorításából, és gyors léptekkel haladtam a kanapé felé.

Mosolyogtam a lányokra, akik engem figyeltek, ahogy feléjük közeledtem. Zayn idegesen sóhajtott egyet, és ő is visszahuppant a kanapéra. Éreztem magamon a tekintetét, ahogy leültem a kanapéra a lányok mellé.

-Eleanor - nyújtottam a kezem a hosszú barna hajú lány felé, aki kicsit meglepődött, de mosolyogva kezet rázott velem.

-Bonnie - mosolygott.

-Jade - nyújtotta a kezét a barna bőrű lány.

Mosolyogtam, majd én is a kezemet nyújtottam. -Eleanor.

-Szóval..te és Zayn? - sunyi mosollyal kérdezte Bonnie.

Elpirultam a kérdésére. A fejemet lehajtottam, miközben megállás nélkül vigyorogtam.

-Annyira édesek vagytok - ugratott Jade, én pedig átnyúltam Bonnie-n, hogy beleverjek egyet Jade karjába.

Jade nevetve elhúzódott, én pedig Bonnie ölébe zuhantam. Mindhárman kuncogtunk az ügyetlenkedésemen.

-Szóval jártok? - Jade kérdezte, miközben én visszamásztam a helyemre.

Furcsa, abszolút nem szégyenkeztem az miatt, hogy Bonnie ölébe estem. Mindhárman egy apró hibának fogtuk fel, és legalább megvan az első közös emlékünk, amit később még fel tudunk emlegetni, és jót tudunk rajta nevetni.

-Eleanor! - szólt rám Jade. - Tudni szeretnénk! - nyafogott, én pedig nevettem.

-Jó,jó, igen, járunk - nevettem. Furcsa volt kimondani, mármint..úgy valakiknek igazán. Egyedül csak Clar tudott mindent rólam. Meg ő volt az egyetlen barátom. Haha, jó vicc volt.

-Annyira édesek vagytok - mosolyogva mondta Bonnie, majd megölelt. Meglepődtem, de visszaöleltem.

-Csoportos ölelés! - szállt be Jade is, majd nevetve ránk vetette magát. Hátraestünk a kanapéra, miközben folyamatosan nevettünk. Elég hangosak lehettünk, mivel minden szempár ránk szegeződött. És biztos voltam benne, hogy Zayn is engem figyel. De ezzel most nem törődtem, hiszen egyre közelebb éreztem magamhoz Bonnie-t és Jade-t.

-Megfulladok - mind a két lány rajtam feküdt szinte, engem teljesen összenyomva.

-Bocsi - szállt le rólam nevetve Bonnie, mire végre egy kis levegőhöz jutottam, és felültem a kanapéra. A hajam biztos csapzott volt, de most valamiért ez is vicces volt.

-Eleanor indulunk - Zayn határozott hangját hallottam magam mögött, mire összerezzentem. A beszélgetés mindenhol megfagyott, mindenki elhallgatott. Valószínűleg engem figyeltek, mi lesz a reakcióm rá.

-Egy perc - szóltam hátra, és az arcomra mosolyt varázsoltam. Tudtam, hogy mindenki engem néz, de megpróbáltam azt a kis büszkeséget, ami bennem volt, előkaparni, és nem törődni a rám szegeződő szempárokkal.

-Én úgy gondoltam, hogy most megyünk - hallottam Zayn lépteit mögöttem, mire hevesebben kezdett verni a szívem. Ha most hozzám nyúl, erőszakosan felránt, megpofoz mindenki előtt, akkor kiverem a cirkuszt.

 És nem vicceltem. Már nem voltak azok az idők, amikor éltem Zayn-től. Kész vagyok kiállni ellene, ha üt én is. Nem érdekel hogy bandavezér, ohh, ugyanmár. Attól még tudja az illemet, hogy lányt nem ütünk. Bár ezt már sokszor megcáfolta, reménykedek benne, hogy egyszer rájön, hogy mekkora idióta volt, mikor kezet emelt rám.

Meglepődtem, ahogy Zayn gyengéden megragadta a vállam. A szívem hevesen vert, és az egész testem libabőrös lett. Az egész testem lángolt, már csupán csak az érintésétől is.

-Gyere, indulunk - hangja lágy volt, nem volt benne semmi parancsoló, vagy fenyegető. Már-már kételkedtem, hogy biztosan Zayn állt-e mögöttem. - Lányok, elrabolhatom tőletek? - éreztem a hangján, hogy mosolyog. Még mindig nem mertem megfordulni, hogy Zayn-nel szemben legyek.

-Persze, nyugodtan - kuncogott Bonnie, mire sóhajtottam egyet, és felálltam a kanapéról. Zayn azonnal hátulról körbeölelte a derekamat, a nyakamra egy gyengéd puszit hintett. Lehunytam a szememet, ajkaim közül kibukott egy sóhaj.

-Menjünk - mormolta, mire bólintottam.

-Szia Eleanor - a lányok intettek, én pedig elmosolyodtam. Lett két új barátom. Hah, de jó.

Zayn összefűzte ujjainkat, úgy vezetett ki a szobából. A fagyott hangulat feloldódott, az emberek máris lelkesen kezdtek mindenféléről magyarázni.

Zayn könnyedén vezetett ki a szobából a kezemnél fogva. Én igyekeztem mindenkire mosolyogni, akiket még nem láttam, vagy még nem találkoztam velük. Ryan rám vigyorgott, mire undorba vágtam az arcom. Tudtam, mire gondolt.

Megkönnyebbültem, ahogy elhagytuk a szobát, és nem kellett tovább ostobán mosolyognom mindenkire. És ott volt még az új érzés is bennem: a félelem. Mert azért az ember nem nyugodt, hogyha egy csapat felfegyverzett bandataggal vagy együtt. Vagy legalábbis én nem vagyok nyugodt.

-Ahogy láttam, elég jól összeismerkedtél a lányokkal - mosolygott Zayn, mire elvörösödtem. Basszus. Mi van, hogyha emlékszik rá, hogy mit műveltem a bálon? Gáz. Igen, szerintem is.

-Igen, nagyon kedvesek - zavartan magyaráztam.

-Örülök neki, hogy vannak tagok, akiket legalább kedvelsz.

Olvas a gondolataimban? Hogyan találta ki, hogy undorodom a háromnegyed bandától? Ryan-t pedig egyszerűen már a legrosszabb rémálmomban sem akarom látni. Soha.

-Ők bandatagok? - kérdeztem hirtelen.

-Igen - bólintott Zayn.

Meglepődtem. Lányok is lehetnek bandatagok? Én egész eddig azt hittem, hogy csak férfiak lehetnek bandatagok. Ez teljesen logikátlan. Mit kezdenek 2 lánnyal egy bandában?

-Lehetnek lányok is tagok? - értetlenkedtem.

-Itt bárki lehet tag - mosolygott. - Ez nem az a banda, ahol kiközösítjük, vagy kihasználjuk a nőket. Itt ők is lehetnek tagok. A többi banda célpontként tekint rájuk, a mi feladatunk megvédeni őket. Ők nem csinálnak semmit, csak tagok, és néha segítenek nekünk, ha valami gubanc van.

Csak mosolyogni tudtam. Megkönnyebbültem. Tényleg, jó érzés söpört rajtam végig, amiért ennél a bandánál nem használják a saját céljaikra a nőket, hanem biztonságba tartják őket. Hallottam már bandákról, akik szinte rabszolgaként tekintettek a nőkre, nem becsülték őket, sokszor kínozták őket. Megkönnyebbültem, hogy Zayn nem ilyen bandát vezet.

-Hogy lehet bejutni A bandába? - kérdeztem. Észre sem vettem, hogy Zayn nem a kocsihoz sétált velem, hanem egy sötét tó partján kötöttünk ki.

-Figyelj El, ezt nem szeretném elmondani neked - mondta, majd levette a dzsekijét. - N-nem, nem titkolózni szeretnék..

Halványan felnevettem, ahogy próbálta kivágni magát a "titkolózós" szituációból. És említettem már, hogy annyira aranyos, amikor zavarban van? Huh, koncentrálj El, le fogsz maradni.

-Csak egyszerűen..olyan borzalmas dolgokon kell keresztülmenned, hogy hozzánk tartozz, hogy azt nem lehet elmondani.

Látszólag nagyon frusztrálta, és nagyon zavarba érezte magát attól, hogy felhoztam A bandába csatlakozás módját. De egyszerűen ez a kérdés már azóta nyomasztott engem, amióta megtudtam, hogy Zayn valójában mi is.

Zayn levette a pólóját, az én szemeim pedig felfedező útra indultak a mellkasán. Biztos észrevette, kellemesen elmosolyodott. Közelebb lépett hozzám, a szívverésem a harmincszorosára gyorsult.

-Van kedved fürdeni? - arcán mosoly volt, a testünk érintkezett. Zayn kemény mellkasa hozzám nyomódott, kellemes borzongás futott végig a testemen. - Ruha nélkül, természetesen.

A szívem - ha lehetséges - még gyorsabban dobogott, a légzésem felgyorsult.Nagyokat nyeltem, a szám kiszáradt. Úristen.

A kezei elindultak a pólóm alja felé, ujjaival óvatosan benyúlt a pólóm alá, a hasamhoz. Lágyan simogatta, a bőröm pedig libabőrös lett és lángolt az érintésétől. Tisztában mit okoz bennem az érintésével, és ezt ki is használta.

Ajkaival a nyakamnak esett, szívásnyomokat hagyva maga után.

-A bál után, mikor elmentem hozzád, nagyon féltékeny voltam - morogta, két szívás között.

A szívem a torkomban dobogott, és hevesen lélegeztem.

-Mert más előbb látott meztelenül, mint én - morogta, fogaival a kiszívott bőrbe harapott. Felnyögtem. Fájt, de ugyanakkor kellemes érzés is volt.

-Nem volt semmi, Zayn - alig hallhatóan suttogtam.

-Nem hiszem el - abbahagyta a nyakam kínzását, a pólómat feljebb tolta a hasamon. Ujjaival lágyan cirógatta az új területet, miközben édes dolgokat suttogott a fülembe.

-Hidd el, nem volt semmi...- dadogtam.

-Azt hiszed, beveszem? - kajánul mosolygott, ujjaival még feljebb tolta a pólómat. Már szinte a melltartóm szélénél volt, a kezeimmel sietősen akartam lejjebb húzni.

-Nem - élesen mormolta, feljebb csúsztatta, a melltartóm kilátszott.

A mellkasom gyorsan emelkedett, ahogy Zayn végigpásztázta majdnem csupasz mellkasom a szemeivel. A kezeimet a mellkasom elé kaptam, lehetetlenül próbáltam elrejteni Zayn szemei elől.

-Sose takargasd magad előttem -mondta édesen, a kezeimet elvette a mellkasom elől.

Remegtem. Féltem. Izgultam. Nem tudtam megmondani, hogyan is éreztem magam egészen pontosan. Annyi minden volt bennem.

Megugrottam, mikor ujjaival a farmerom gombjaival kezdett babrálni. Nem voltam készen rá. Nem akartam, hogy Zayn legyen az első. Mert azzal a csávóval a klub után tuti nem történt semmi. Ugye? Ugye. Persze, hogy nem. Remélem nem.

Nevetett, ahogy elugrottam ujjai elől. Csóválta fejét, én pedig szégyellve néztem végig a majdnem hiányos öltözetemen. Nem engedhetem, hogy megtörténjen. Pont Zayn Malikkal, a nagy bandavezérrel? Hány lány állna itt a helyemben, és vetné rá Zayn-re magát. Rengeteg. Én pedig remegek, mintha csak megerőszakolni akarna. Vagyis ez igazából annak számít, mert ő akarja, én pedig nem? Vagy akarja ő egyáltalán?  Vagy csak teszteli, hogy meddig mehet el?

-Vedd le a farmert - utasított rekedten, szemeivel felzabálta a testem minden pontját.

-Nem - ráztam a fejem hevesen, mire szemei elsötétültek.

-Azt mondtam, hogy vedd le a farmert - suttogta fenyegetően, közelebb lépett hozzám, megszüntetve a távolságot közöttünk. Miért egy elhagyatott erdő mögött voltunk, egy kis tónál? Miért nem járt erre ember?

-Nem - hátra léptem, miközben kitartóan Zayn elsötétült szemeibe néztem. Meg fog erőszakolni. Meg fog erőszakolni.

-Mit mondtam neked, miután próbáltál előlem elszökni? - közelebb lépett hozzám, mellkasunk újra találkozott. A csuklómnál fogva megragadott, magához láncolva. - Azt, hogy amit mondok, azt te teljesíted.

-Zayn, félek tőled - vallottam be neki dadogva, mire ő megrázta a fejét. A szemei visszatérek az elbűvölő barnához, és hátralépett. Én is így tettem, teljesen össze voltam zavarodva, a mai napon már sokadszorra.

-Basszus - morogta, kezével a földön heverő pólója után kapott. Mikor a kezébe akadt, sietősen magára kapta.

Értelmetlenül néztem rá, ahogy leült a földre, a kezeivel a háta mögött támasztotta magát,  a térdeit felhúzta. Úgy nézett rám, egy halvány mosolyt eresztett el felém. A földön heverő pólóm kardigánom után kaptam, és gyorsan felhúztam magamra.

-Ülj le mellém - hangja lágy volt, és nem parancsoló. Gyorsan leültem a földre, de nem mellé. Vele szemben, távolságot hagyva közöttünk. Törökülésben helyezkedtem el, a fejemet lehajtottam.

-Figyelj, tényleg félsz tőlem? - kérdezte.

Ajkaimba haraptam, és nem szóltam semmit. Igen, félek tőled basszus. 

Hallgatásom egyértelmű válasz volt a számára. Egyik kezét elvette a földről, a hajába túrt. Ha most nem lettek volna ki teljesen az idegeim, elkezdtem volna hevesebben lélegezni a látványtól.

-Gyere ide kérlek - hangja nem volt egyáltalán parancsoló. Hogy tud egyik pillanatban vad, a másik pillanatban pedig kedves lenni? Már kezdek hozzászokni a hangulatváltozásaihoz, de elég nehéz kezelni őket.

Odamásztam mellé, a fejemet óvatosan a vállára hajtottam. Kezével elkezdte az arcomat simogatni, mire lehunytam a szemem, és igyekeztem visszatartani a könnyeket. Túl sok volt ez nekem mára.

-Figyelj, El, nem szeretném, ha félnél tőlem - halkan mondta, ujjaival az egyik hajtincsemmel kezdett el játszani.

-Akkor ne viselkedj így, kérlek - suttogtam, egy könnycsepp indult útnak az arcomon.

Sóhajtott egyet, ujjával az állam alá nyúlt, és felemelte a fejem. Szemeim belefúródtak Zayn szemeibe. Közelebb hajolt, ajkai lágyan érintették az enyémet. Nem csókolt, csak egyszerűen egy hosszú puszi volt csak. nem is kellett, hogy csókoljon.

Féltem tőle. Még mindig. Nem tudtam magam teljesen átadni neki, akármennyire is sóvárogtam utána. A félelem egy kis darabkája folyamatosan ott motoszkált bennem, felemésztve mindenemet, és a Zayn iránt érzett pozitív érzelmeimet is. Egyszerűen fogalmam sem volt, hogy érzek iránta.

Elhúzódott, szemei aggodalommal voltak tele, ahogy végignézett a könnycseppeken.

-Utálom látni, ha sírsz. Olyankor..olyan szarul érzem magam.

-Akkor tegyél ellenne, hogy sírjak. Tegyél boldoggá. Azt akarom, hogy soha többé ne sírjak miattad.  Én..csak boldog akarok lenni, Zayn.

-Rengetegszer sírtál már miattam..nem engedhetem, hogy ez így legyen tovább is.

-Lesz tovább, Zayn? - kérdeztem tőle félelemmel. Az egyik felem elengedte volna, a másik vadul ragaszkodott hozzá. Ceszd meg, Érzelem.

-Szeretném, hogy legyen - szemét fájdalmasan behunyta. Szeretem őt?

-Kérlek, vigyél haza. Szükségem van gondolkodásra - mondtam, elkezdtem felállni Zayn mellől, azonban ő visszahúzott. Az ölébe estem, az ajkaink közel kerültek egymáshoz.

-Szeretlek Eleanor - suttogta. A szívem hevesebben dobogott, a mellkasom vad tempóban emelkedett és süllyedt.

Izzadni kezdtem. Én nem tudtam kimondani azt, hogy szeretlek. Nem voltam még kész rá, hogy elmondjam neki, hogy hogy érzek iránta. És még magam sem tudtam eldönteni, hogy szeretem-e. Mármint hogy szerelmes vagyok-e belé.

-Ez túl sok - mondtam érzelemmentesen, felálltam az öléből. Megvártam, míg egy sóhajtás után ő is felkelt a földről.

-Akkor induljunk - mondta, és ahelyett, hogy megfogta volna a kezemet, lazán a zsebébe dugta, és elindultunk. Egymás mellett, érzelemmentesen.

*

Egész hazafelé úton ránk települt az az utálatos kínos csend. Utáltam. Az ablakon bámultam ki, és szótlanul néztem a mellettünk elsurranó tájat. Zayn idegesen markolta a kormányt, én pedig nem is mertem semmit sem szólni.

Csak akkor eszméltem fel, amikor Zayn csikorogva lefékezett.

-Itt vagyunk - mormolta, mire én bólintottam, és kiszálltam az autóból.

Az ajtót becsuktam, a kardigánom anyagát jobban összehúztam magam körül.

Nem tudtam csak úgy besétálni a házba. A kocsiban átgondoltam mindent rólunk, és rájöttem, hogy csupán a neve említésére is hevesebben dobogni kezd a szívem, és elpirulok. Tudnia kell az érzelmeimről, amiket iránta érzek.

Az autó még nem indult el, ugyanott állt, ahol kiszálltam. Hálaégnek.

Odafutottam a kocsihoz, az ajtót hatalmas lendülettel nyitottam ki. Bepattantam az autóba, és egyenesen Zayn-hez másztam. Az üveghez szorítottam, ajkaimat az övére nyomtam. Belemosolyogtam a csókba, ahogy Zayn kezeit a tarkómra tette, közelebb hívott magához.

Ajkaim mozogni kezdtek, Zayn pedig boldogan csókolt vissza.

-Szeretlek - mosolyodtam el, Zayn pedig szélesen elvigyorodott. A vigyorától még boldogabb lettem, ezért újra ajkaira tapasztottam az enyémeket.

-Maradj estére - mormoltam a csókba.

-Örömmel - morogta vissza, és hevesebben kezdett el csókolni.

Massive thank you, aki hozzájárult, hogy a rész most itt legyen. Remélem máskor is számíthatok rá, köszönöm♥ Tudja, hogy kiről van szó, köszönöm♥

Örülnék pár kedves szónak /volt merszem ideírni/..

2 komment után következő!!