28.fejezet - Gondolatok

Sziasztok!
Kicsit szomorú vagyok..az előző ennyire nem tetszett?:/ Mindegy, túllépünk rajta (:
Itt a rész - a 2 komment hiánya ellenére is - és a gifből sejthetően nem az eddigi legboldogabb (:
Mindegy, remélem ez most tényleg tetszeni fog ((:
Jó olvasást hozzá!
 Sok-sok puszi: e. x ♥

Eleanor

*Következő este*

(jelen idő)

-Brian – hadarom félve. – Brian, itt a kezem, fogd meg, és fussunk!

Rám sem néz, kitartóan emeli a kezét az arca elé. Az ellenfelei veszélyesek, és ezt egyedül most csak én tudom. Nem tud gondolkodni, nem tudja felmérni a veszély súlyát.

Emeli a kezét, egyenesen az egyik támadója gyomrába. Nagyon sokan vannak. Rengetegen. Brian pedig csak rám számíthat, de én nem vagyok kész harcolni. Állok dermedten, a kezemet a bátyám felé nyújtom. Nem fordul felém. Nem hallja meg, amit mondani akarok neki. Kiabálni akarok, rángatni, ordítani vele! De nincs magánál. Nem a bátyám áll előttem, és nem őt fogják perceken belül halára verni. Ez csak egy rossz álom, amiből nagyon gyorsan fel kell kelnem!

-Brian! – kiabálok rá, erőszakosan megragadom a kezét, amit ő visszaránt. – Brian, nem akarom, hogy meghalj!

Már sírok, sírva próbálok közelebb lépni hozzá, kétségbeesetten kutatni az agyamban valami reális megoldás után. Nehéz gondolkodnom. Segíteni szeretnék neki, de pofon is szeretném vágni, hogy ilyen kétes ügyletekbe keverte magát.

Az egyik támadó lendíti a kezét, egyenesen Brian gyomrába. A másik az arcára üt az öklével, én pedig a földre rogyok zokogva. Ahhoz is gyenge vagyok, hogy segítségért kiáltsak, csak zokogva ülök a földön, a kezeimmel igyekszem befogni a szemem és a fülem, hogy ne halljak és ne lássak semmit. Nem akarom látni, ahogy meghal. Nem akarom hallani, ahogy az életéért könyörög. A világ olyan elcseszett. Ha nem fizetsz, meghalsz? Így szinte senki sem akar élni, csodálkoznak, hogy annyi az öngyilkosság? Most én is ezt akarom. El akarok futni, magam után rángatva őt, és itt hagyni ezt az egész rohadt világot.

Zilálva ülök fel az ágyon, az arcomon izzadságcseppek vannak. Ezt nem hiszem el! A rohadt életbe! Már másodszor álmodtam Brian-nel, és kétes ügyleteivel.

Brian mindig is ilyen volt; szeretett részt venni a balhékban, akármennyire is tiltakozott ellene mindenki. Ő kitartó volt, céltudatos, és merész. Sokszor keveredett már bele verekedésekbe, de ő az a típus volt, aki csap nevetett a balhé közben. Ő nem harcolt, sohasem.  Ezért volt, amikor a szüleink mindig megkérdőjelezték Brian hollétét – sokszor késő este ért haza, de otthon mindenkinek sikerült beadnia, hogy tanult. Mert igen, valójában suliba járt. De – természetesen – ezt az idióta élete miatt feladta. Inkább választotta a nőket, a piát, a bűnözést, egy biztos élet helyett.

Szégyellem, de volt, amikor letagadtam a bátyámat – de ki nem tette volna? Volt például olyan is, hogy bejött az iskolánkba – hozzáteszem részegen – és elmondott mindennek. Hiába mondtam anyáéknak, ők csak a fejüket rázták, miközben édesen mosolyogtak.

„Brian sohasem tenne ilyet – ő nagyon aranyos kisfiú. Elég baj, Eleanor, hogy ennyire nem tiszteled a testvéredet."

Ó, Istenem, hányszor hallgattam végig! Hányszor sírtam, és hányszor szégyenkeztem Brian miatt. De senki sem látta! Senki sem vette észre, mit éltem át… Mindenki mondta, hogy „majd idővel jobb lesz.” Ahha, pofázni én is könnyen tudtam volna. Mindenki Brian-t istenesítette, és nem, nem voltam féltékeny. Egyszerűen csak zavart, hogy amíg Brian a jó kisfiút tettette, addig igazából egy bűnöző volt. És senki sem hitt nekem. Természetesez, nem igaz?

Fogalmam sincs, mitől változott meg. Talán kidobták volna a klubból, ahová mindig járt? Kétlem, tényleg, fogalmam sincs.

És amikor a stadionban megláttam…tudom, azt mondtam, 19 éve nem láttam. De ez egy részben így is van; sokszor olyan későn ért haza, hogy nem találkoztam vele. Sokszor? Szinte mindig. Alig találkoztam vele, nem alakult ki közöttünk az a tipikus sziszter – brádör páros, aminek ki kellett volna alakulnia.

Most már itt van.. vagyis volt.  De meddig marad? Vagy újra visszacsöppen az elzüllött kis világába? Hmm.. ennek adok a legnagyobb esélyt.

Az izzadt hajamba túrok, és az ajkamba harapok. Meleg van. Fullasztó meleg. És hol van Zayn? Nem az lenne az alap, hogy itt alszik mellettem?

A francba is, semmi nem jön össze!

A fájdalom belém hasít – egészen pontosan a hasamba. Ernyedten dőlök vissza az ágyra, az arcom eltorzul a fájdalomtól. Ez az a fájdalom, amiről beszéltek? Igen, biztosan, mivel ez elképesztően ég. És lüktet. És szorít. És éget. Belülről.

Az ágyba kapaszkodok, és olyan erősen harapom az ajkamat, hogy érzem a vér fémes ízét. Még ez is.

-Basszus! – kiabálok kifulladva, mikor kicsit szűnik a fájdalom. De nem tart sokáig. Újra érzem a szorító érzést, és nem bírom ki, hogy ne kiáltsak fel. Ez tűrhetetlen. Ez kínzás. – Miért nem jön senki? – kiabálok, remélve, hogy valaki meghallotta.

Nincs gyógyszer. Nincs gyógymód. Csak a száraz fájdalom, ami szépen lassan felemészt, egészen addig, ameddig már nem bírod. Kifulladsz. Elég lesz a fájdalomból, és a jobb utat választod. És velem ez lesz. Ennek kell lennie. Ez a halál előtti utolsó állapot, a hasító és égető fájdalom, és ennél jobb lesz. Csak várni kell. És tűrni.

Ilyen hol a kicseszett életben van mindenki? És én hol a francban vagyok? Be vagyok zárva egy elkülönítőbe, vagy mi van? Miért nem hall engem senki? Senki sem kíváncsi rám? Vagy senki sem akar tudni felőlem semmit? Elhagytak, mikor kiderült a betegségem? És hol a francban van Zayn? Velem kellene lennie. A végsőkig. Fognia kellene a kezem, bátorítani, még akkor is, ha nem igaz. Legyen itt, pusziljon meg, öleljen magához, suttogjon édes dolgokat a fülembe, feküdjön mellém, simogassa a hajam. Bármit, csak érezzem, hogy fontos vagyok neki, és igenis akarja, hogy éljek. Ha én már nem is.

Észre sem veszem, és már megint sírok. Zayn érzékennyé tesz. Minden érintés, minden csók rombolja le az erős belsőmet. Ragaszkodom hozzá. És hogy vagyok erre képes ilyen rövid idő után? Ez nekem még nagyon új, és nagyon furcsa. Még meg sem szoktam a helyzetet, valaki ragaszkodik hozzám, és én hozzá.

A gerincem elemelkedik a matractól, ahogy a fájdalom újra belém hasít. Képtelenség, hogy ember ilyen fájdalmat érez. Biztos hallucinálok. Ilyen féle fájdalom nincs.

Miért nincs itt senki? Miért érzem rohadtul egyedül magam? Itt fekszek, egyedül, ebben a kicseszettül sötét szobában, ahol még a kezemet sem látom.

Telefonálni akarok. Fel akarom hívni Zayn, hogy miért nincs itt.

Hol van ilyenkor Clar? Ő, aki mindig ott volt nekem, most hol van? Magamra hagyott, pedig megbeszéltük, hogy mindig fogjuk egymás kezét? Barátnő? Dehogyis.

Gyógyszert akarok. Gyógyszer kell, nem bírom gyógyszer nélkül! A fájdalom egyre erősödik, én pedig érzem, hogy már nem bírom sokáig.

Kétségbeesetten kutatni kezdek a mellettem lévő kisasztalon valami papírdoboz után. Az asztalt csapkodom, ahogy csak papírok, és egy pohár víz kerül a kezembe. Lehajítok mindent a földre, a pohár nagy csattanással darabokra törik. A papírok – amik az asztalon voltak – szintén a földre esnek, bele a vízbe. Biztos leletek. De nem vagyok rájuk kíváncsi. Nem akarom látni a halálomat – papíron leírva. Így is eléggé parázok, nem kell nekem, hogy még jobban arra gondoljak.

Nincs gyógyszer.

Akkor ezek szerint tényleg menthetetlen vagyok, ha már gyógyszert sem készítenek ki a számomra. De hol vannak ilyenkor az ápolók? Vagy az idegesítő doktor? Vagy bárki, csak valaki!

Meg fogok őrülni. Bele fogok őrülni ebbe a helyzetbe, ha valaki nem változtat rajta, nagyon gyorsan.

Érzem, hogy a fájdalom kezd testemben enyhülni. Kihasználom, felkelek az ágyból, és a vízben úszó papírok után nyúlok, és kiveszem őket a vízből. Lelet, lelet, lelet, levél.

Felvonom a szemöldököm, és a gondosan összehajtott levelet kihajtogatom. Egyszerű papír – vonalas, egy iskolai füzetből kitépett. Akárki is írta, nem bajlódott sokat egy rendes papír után. Valószínűleg annyit számítok neki, mint ez a papír – semmit.

A betűk elcsúszottak és rondák. Próbálok valami érthetőt kiolvasni, de nagyon nehéz. A szívem kalapál, ahogy elkezdem olvasni a sorokat, szinte falom őket. A szám kiszárad, a légzésem heves. Ó, büdös élet. Már csak ez hiányzott.

„Kedves Eleanor!

Nos..elég nehéz belekezdenem. Fogalmam sincs, mit tudnék mondani Neked. Bár, akkor mi értelme volt ennek a levélnek? Mindegy, hülyeség.

Tudok a betegségedről, az orvos mindenről tájékoztatott. Bizonyára már Te is tudsz róla, különben nem próbáltad volna megölni magad… Nagyon haragszom Rád emiatt. Képes lettél volna csak így itthagyni, szó nélkül? Elképesztően haragszom Rád. Mérhetetlenül. Bár ennek a levélnek nem erről kellene szólnia, azért gondoltam megemlítettem, hogy legyél tisztában vele, mikor majd találkozunk – ha találkozunk majd egyáltalán még.

A másik ok, amiért írtam Neked: nem tudtam volna ezt személyesen megmondani, ezért a gyávább utat választottam. Holnap jön egy ellenséges banda. Mint A banda vezetője, ott kell lennem, és küzdenem. Ez most nem az az idő, ahol sértetlenül megúszom majd. Szükségem lesz majd Rád, ha meg fogom élni, hogy láthass majd. Nekem kell velük végeznem, a többiek nem segíthetnek. Ha ez nem jól fog elsülni... akkor tudd, hogy én lányt ennyire még nem szerettem, mint Téged. Nem ragaszkodtam még ennyire senkihez sem, és még soha nem volt ennyire nehéz bárkinek is „búcsúlevelet” írni. Mert ez az.

Ha többet nem találkoznánk, és nem élném meg, hogy holnap után a karjaidban keljek fel, úgy, hogy az angyali mosolyod felébreszt…akkor tudd, hogy kicseszettül beléd vagyok zúgva. Imádom a hajad, a nevetésed, az illatod, imádom amikor mérges vagy, és imádom, hogy amikor alszol, akkor hozzámbújsz. Megőrjítesz, és ezt szerettem volna, ha Te is tudod… ha már nem lesz alkalmam személyesen elmondani.

Zayn.”

Egy könnycsepp hullik a papírra, és ezt követi még jó pár. A szívem hevesen ver, és néha kifacsaródik arra a tudatra, hogy mi van, ha nem lesz többé? Ha ez a bandás szarság rosszul sül el. Akkor aztán tényleg meghalok. Belülről. A fájdalomtól, a magánytól, az ürességtől.

-A jó büdös életbe! – kiabáltam, és zokogva az ágyra estem.

2 komment után jön a következő!!!