Zayn
Megpróbálkoztam a lehetetlennel, vagyis elmentem Eleanor-hoz, és amíg a bejárati ajtó előtt vártam, hogy kinyissa, rengeteg dolog átment a fejemen.
Megérteném, ha az ajtót nemes egyszerűséggel rám csukná, azok után, hogy tegnap a bálon hogy váltunk el. Veszekedtünk. És ismét azon, hogy ismét "titkolóztam" előtte. Miért nem tudja megérteni, hogy vannak olyan dolgok, amiket egyszerűen nem mondhatok el neki, mert sokkoló hatással lennének rá? Meg akartam őt védeni előlem. Ő azt hiszi, hogy csak egy egyszerű bandavezér vagyok, aki irányít, de a balhékban nem vesz részt, csak akkor, mikor a verekedés elfajul. De nem. Nem ismeri az életemnek a sötétebb oldalát, nem ismeri milyen fájdalommal jár, ha be akarsz lépni A bandába, és nem ismeri, milyen érzés az, ha ezt a fájdalmat neked kell keltened az emberekben. Hideg vérrel, és fa arccal kell végigcsinálnom a Beavatókat, elnéznem ahogy a bandatagjelöltek arca eltorzul a fájdalomtól, és végignéznem egy-két ember halálát. Nem ismeri a mindennapos rettegést, ami körülveszi a bandát nap mint nap. Én vagyok a hibás mindenért. Nem kellett volna velem találkoznia aznap a stadionban, nem kellett volna ismeretlenül hívogatnom, és nem kellett volna ragaszkodnom hozzá.Talán most már ő is részese lett A bandának, mint az életemnek.
Az ajtó nyikorogva kinyílt, és láttam Eleanor meglepődött arcát. A tekintete gyorsan lesiklott a kezemben tartott rózsára, majd visszasiklott hozzám. Hallottam egy lányhangot bentről, ahogy El-t hívta, de ő csak türelmetlenül visszakiabált egy " Egy pillanat"-ot. Egy sötétkék miniruha volt rajta, fekete magassarkúval. A haja kócosan pihent a vállán, valószínűleg nem sokat bajlódott, hogy kifésülje. Mélykék szemei alatt karikák húzódtak, enyhén vörösek voltak. Biztos nem sírt tegnap este, a veszekedésünk után. Féltékenység söpört át rajtam, ahogy elképzeltem más fiú karjaiban. Nyakán láttam egy halvány szívásnyomot, mire undorodva elnéztem inkább az arcára. Bőre sápadt, ajkai repedezettek. És még így is gyönyörű.
-Mit keresel itt? - halkan bökte ki.
-É-Én csak azért jöttem, hogy..- dadogtam. Miért is jöttem? Hogy elmondjam neki, hogy ami az életemben titok, azt nem mondhatom el neki. De abból biztos ismét veszekedés lenne, amit pedig abszolút nem szeretnék. Bocsánatot szeretnék kérni, de hogy kezdjem el? - Én csak sajnálom, ami tegnap történt..
-Azt sajnálhatod is - komoran bólintott. Megértettem, miért volt ilyen velem. Megérdemlek minden fájdalmat, amit tőle kapok, amióta rátaláltam. - Remélem, tegnap miután eljöttem, remekül szórakoztál. - fűzte hozzá.
Felment bennem a pumpa. Ezt mégis hogy gondolta? Vagy egyáltalán mire gondolt, amikor ezt kimondta?
-Hogy mi? - ingerülten kérdeztem, a rózsa kiesett a kezemből.
-Azokkal a lányokkal remekül megértettétek egymást, amikor ott voltam. De gondolom, akkor még jobban, mikor elmentem - gúnyosan magyarázta, miközben mellkasa előtt összevonta a karjait.
Azt sem tudja, kik azok a lányok, mégis őket ócsárolja. Igenis, fontosak nekem ők, de nem annyira, mint El. Velük már rengeteg mindent átéltem, Eleanor-ral viszont még csak most ismerkedünk szinte.
-Talán a te bajod nem az volt, hogy titkolóztam, hanem az, hogy ott voltak azok a lányok? - magamban tapsoltam, hiszen tudom, hogy ez annak a jele, hogy valamennyire már kötődik hozzám. Csak ne szeretne mindent tudni az életemmel kapcsolatban.
-Hogy gondolhatsz ilyenre? - nyugodt hangon kérdezte, szemeit forgatta. - Természetesen nem, de hogy őszinte legyek, mindkettő zavart.
-Fejtsd ki, kérlek - mosolyogva támaszkodtam meg az ajtóban, El pedig sóhajtott egy hatalmasat, és belekezdett:
-Amikor odajöttek hozzánk, akkor te egyszerűen elfelejtettél engem. Levetted a kezed a derekamról, és onnantól már nem is léteztem neked - hajtotta le a fejét. Mintha szégyellné, hogy ilyeneket váltok ki belőle. - Amikor pedig annyira zavartan éreztem magam, és köhintettem egyet, akkor csak egy fél szemmel néztél rám, és benyögted, hogy "Oh, Eleanor". És amikor kérdeztem, hogy kik voltak, de egyszerűen csak durván lesmároltál, és megint titkolóztál. És akkor ne csodálkozz, hogy elfutottam. - szemeiből könnycseppek gördültek le az arcán.
Szavai szíven szúrtak. Ennyire szívtelen vagyok? Itt van nekem ez a gyönyörű lány, és mihelyt vannak mások, elfelejtem őt? Mindig is mondták, hogy szeretem a nőket. Ez így is van, de amióta megláttam Eleanor-t, tudtam, hogy érte változni fogok. Mert érte megéri változni.
-Te gondolom nem tudod elképzelni, hogy ez nekem mennyire rossz volt - folytatta. - Te ezt biztos másképp éled meg. Ez ellen nem tudok tenni. El kell viselnem a hangulatváltozásaidat, a titkolózásaidat. De ott már egyszerűen nem tudtam. Megaláztál mások előtt, egy játékszer voltam a számodra akkor. És tudom, hogy te tökéletesen elvoltál, de én..én majdnem elsüllyedtem szégyenemben miattad. Mit gondolhattak azok a lányok rólam akkor, szerinted? - könnyes tekintetét rám emelte, belém pedig belém hasított a fájdalom. A lelkembe. A szívem legféltettebb zugába, ahová El-t zártam.
A torkom elszorult. Egy betűt nem tudtam kinyögni. A tegnap esti eseményeket végiggondoltam Eleanor szemszögéből. Utáltam magam. A tegnap esti magabiztosságom átváltott undorrá. Erre vagyok képes, ha más nők vesznek körül, és nem csak a számomra egyetlen és tökéletes lány? Undorító szemét vagyok. Nem haragudnék El-re, ha ezt vágná a fejemhez érzelemmentesen.
-És vagyok olyan őrült, hogy ezek után még beszélek hozzád, Zayn - suttogta. - Mert megtehetném, hogy azonnal rád zárom az ajtót. De egyszerűen képtelen vagyok. Valami kényszerít belül, hogy adjak ennek az őrültnek még egy esélyt. De ki tudja, hogy hány egy esély lesz? Hogy hányszor fogsz még lelkileg összetörni és megalázni. És egyszerűen én is őrült vagyok. Hogy folyamatosan reménykedek, hogy egyszer talán más lesz, hogy egyszer minden rendbe jön. És ha nem? Hányszor kell még ezt elviselnem, Zayn? - könnyek sorakoztak az arcán, ajkai remegtek. Eleanor erős lány, amit csodálok benne. Igyekszik nem összetörni előttem. Nekem pedig bizonyítanom kell neki, hogy soha többet nem fog miattam sírni.
Úgy álltam az ajtóban, mint egy megbénult idióta. A lábaim gyökeret vertek a földbe, és hallgattam El folyamatos szipogását. A torkomat valami elképesztő erősen szorította. Sohasem sírtam még lány miatt. Sokan mondták már, hogy úgy válogatom a lányokat, mint mások a használt papírzsebkendőt. Ameddig használható,addig az enyém, ha pedig jön egy jobb, akkor eldobom, és feledésbe merül a számomra. Hány lányt törhettem már össze így? Eleanor döbbentett rá, hogy a lányok nem valami használható játékok, hanem törékeny drágakövek. Minden lány más. És épp ezért lehet az összeset szeretni. Hálás voltam Eleanor-nak, hogy erre felnyitotta a szemem. Talán, ha nem találkoztam volna vele, még mindig úgy gondolnék a nőkre, mint a játékbabákra.
-Nem kell bocsánatot kérned. Nincs szükségem rá, hogy esedezz. Csak annyit kérek, hogy ismerd el, hogy hibáztál. Tudom, hogy ezt a legnehezebb, és ezért ér nekem ez többet, mint a bocsánatkérés. Nem kell rózsa - pillantott a földön heverő virágra. - Sőt, még ölelés sem kell, se puszi, se csók. Egyszerűen csak ismerd el a hibád, és bizonyíts. Bizonyíts nekem, hogy én kellek neked. Mond ha nem. Elviselem. Túl leszek rajta. Túlélem. De azt sokkal nehezebb túlélnem, ha megalázol. Csak ennyit tegyél meg. Gyere rá, hogy nekem mi a rossz. Nem foglak figyelmeztetni. Gyere rá erre saját magadtól. Hidd el, ha egy kicsit is fontos vagyok neked, akkor erre rá fogsz jönni. Csak ennyit kérek - halványan elmosolyodott, nekem pedig a szívverésem is elszorult attól a mosolytól. Tudtam, hogy az a mosoly nem igazi, de ezzel is erősnek akart mutatkozni. Ez a lány egyszerűen csodálatos.
A könnyek kicsordultak a szememből. Eleanor odahajolt hozzám, és megölelt. De nem volt igazi ölelés. Csak egy kis gyenge. A karja a nyakam körül volt, de nem teljesen. A teste nem préselődött az enyémnek. Hiányzott a teste melege. Hiányzott a közelsége. Ölelése olyan volt, mintha félne tőlem. Tegnap erőszakos voltam vele, talán még mindig félt. És tőlem félt.
-Menj Zayn - húzódott el. - Menj és gondolkozz. És ha valamire rájöttél, vagy egyszerűen csak belegondoltad magad a helyzetembe, akkor gyere vissza. De addig kérlek ne. Ez így jobb lesz. Meglátod. - kezeit levezette az ujjaimhoz. Gyengéden simogatta őket, miközben lenézett rájuk. Arcán mosoly volt, de a szemében könnyek. Én is lehajtottam a fejem az ujjaimhoz. Az ujjakhoz, amik tegnap még Eleanor tökéletes kezét fogták.
Egy könnycseppem esett a kezemre, amit Eleanor másik kezével gyengéden letörölt. Ő volt az erősebb kettőnk közül, pedig nekem kellett volna. Ő volt a támaszom, pedig nekem kellett volna őt vigasztalnom. Milyen férfi vagyok én?
Eleanor elvette a kezeit az enyémről, és halványan mosolyogva elhúzódott. Bement a házba, és mielőtt becsukta volna az ajtót, fájdalmasan rám pillantott. Még soha senki szemében nem láttam ilyesféle fájdalmat. Most gyakorlatilag azt élte át velem, mit Noellel átélt. Akkor én vigasztaltam, én adtam neki támaszt. És most ugyanazt műveltem vele, amit ő velem..
Kezemmel letöröltem a könnycseppeket, és próbáltam belül visszaépíteni az erős várfalamat, ami körbevett engem. Nem sírhatok egy lány miatt, akármit is jelent nekem..