.gif)
Zayn szemszöge
Az egész este olyan
csodálatos volt. Nem tudom, egyszerűen van abban valami varázslatos, hogyha az
mellett ébredsz, akiért odavagy. Köré tudod fonni a karjaidat, és úgy kelsz
fel, hogy a teste melege hevít fel téged is. Varázslatos érzés.
Eleanor még aludt, én
pedig már felkeltem. A lecsukott szemei néha meg-megmozdultak. Olyan édes volt,
le sem tudtam róla venni a szemem. Tökéletes volt. Igen, ez a legjobb szó rá.
Ujjaimmal lassan végigsimítottam óvatosan a szemhéján. Lassan tértem ét az
arccsontjára. Ujjaimra ragadt egy kis smink, amit még a kórházban tett fel,
hogy elfedje a zúzódásokat. Ajkaira tértem át az ujjaimmal. Olyan tökéletes..
Rajta minden tökéletes. Nem tudok olyan dolgot, olyan tulajdonságot, ami nem
őrjítene meg benne, és ne lenne tökéletes rajta.
-Zayn. – motyogta álmos hangon. Ujjaimat azonnal elkaptam az
ajkairól, így csak remélni tudom, hogy nem érezte.
-Mondjad.
Válaszolni azonban nem válaszolt. Közelebb kúszott hozzám, én
pedig mosolyogva engedtem, hogy fejét a mellkasomra hajtsa. Kezei felcsúsztak a
hasamon, és megálltak a feje mellett. Végigsimítottam a kézfején, az ujjaival
kezdtem babrálni. Láttam csillogni a halványrózsaszín körömlakkot, ahogy kicsit
feljebb emeltem a kezét.
-Mennyi az idő? – motyogta álmos hangon. Igen, engem még ez is
megőrjített benne.
-Olyan reggel 8 körül. – mondtam, majd játékosan hozzáfűztem. –
Ideje lenne felkelnünk, nem gondolod?
-Nee, Zayn így olyan kényelmes. – nyafogta.
-Azt elhiszem, de tudod..nekem dolgom van.
Nem akartam, hogy megkérdezze, milyen dolgom van. El akartam
menni, és beszélni a bandatagokkal. Amikor ez az este történt Eleanor-ral,
nagyon furcsálltam a dolgot. Az bandában mindig bevett szokás, hogy kézzel
ütünk, és nem valami eszközzel..de azok a fazonok, akik megtámadták Eleanor-t,
hasonlítottak a bandatagjaimra. Hülye feltételezés, mivel biztos él még London
ezen pontján rengeteg banda.. de ismerős arcok, ismerős testfelépítések. Izmos,
kigyúrt állatok, és a hajba kötött kendő. Piros kendő. A banda megkülönböztető
jele.
-Milyen dolgod? – motyogta a bőrömbe.
Igyekeztem elvinni ezt a beszélgetést olyan irányba, hogy ne
lehessen rájönni, mit is tervezek mára. Nem szerettem volna, hogyha rájön, hogy
esetleg az én embereim támadták meg. Akkor semmi esélyem nem lenne. Elhagyna
abban a pillanatban, ahogy felszínre kerülne az igazság.
-Fontos, drága. – mondtam mosolyogva. – És nagyon kell sietnem.
-Ó, szóval pisilned kell? – vigyorgott.
-Az életben az is fontos dolog, igazad van. – vigyorogtam. – De ez
fontosabb.
-Mi lehet ennél fontosabb? – „háborodott” fel.
Simán rávághattam volna, hogy „A banda!” . Hogyha már túl lettünk
volna azon a beszélgetésen, amikor megmondom neki, hogy bandavezető vagyok,
akkor nem kellett volna titkolóznom. De most muszáj. Nem tudhatja meg.
-Hidd el, vannak nála fontosabb dolgok is.
-Mondjuk én, ugye? – hajtotta fel a fejét vigyorogva, így a
szemembe tudott nézni. Felnevettem, mire még szélesebben elvigyorodott. – Én tudom,
hogy engem akartál mondani.
-Jólvan, pisilnem kell! – tereltem vigyorogva, mert féltem, hogy
véletlenül elszólom magam.
-Kibírod. – apró kezeivel erősen visszanyomta az ágyra a
mellkasomat. Ezt még szexinek is találtam volna, ha nem szorultam volna bele
egy ilyen szituációba. – Mi az a fontos dolog?
-Nem publikus. – gondolom nem volt tisztába az erőkülönbségekkel,
így levettem a testemről a kezét, így ő az ágyra esett.
-Zayn! – kérlelt. Olyan érzelmesen mondta, hogy a lelkemig hatolt.
De biztos ez volt a célja. Megráztam a fejem, és igyekeztem elgyűrni magamban a
választ, ami már a nyelvemen volt. Nem, nem szabad megtudnia!
-Kérlek! – az ajkai remegni kezdtek. Sírna? – Nem bízol bennem?
-De, megbízom benned, de vannak olyan dolgok, amiket nem lehet megtudnod!
– erélyesen szóltam rá, mire szemei elkerekedtek. Nem akartam vele durva lenni,
de tudtam, hogy erre nem fog reagálni semmit.
-Oké. – hajtotta le a fejét, és mélyebben betakarózott.
*
-Hazamész, vagy hazavigyelek? – kérdeztem tőle. Kicsit oldottabb volt a hangulat, ahogy a szobában készülődtünk.
-Ne aggódj, haza találok. Neked úgyis sok dolgod van, gondolom nem
szeretnél időd szánni arra, hogy hazavigyél. – halkan mondta, miközben a plédet
rendezgette az ágyon.
-Ne beszélj butaságokat, El. – mentem oda hozzá, és magammal
szembe fordítottam. – Vannak fontos dolgok, de most te vagy a legfontosabb.
-Az előbb még nem ezt mondtad. – suttogta.
-Az az előbb volt, most pedig most van. Amit akkor mondtam, azt
felejtsd el. Amit most mondok, annak higgy. – mosolyogtam rá, amit ő nem viszonzott.
– Most baj van?
-Mi lehet annál nagyobb baj, mint hogy nem bízol bennem? – halkan kérdezte,
miközben fejét lehajtotta. Nem akart a szememben nézni.
-Tudod, hogy megbízom benned. – suttogtam, ujjammal pedig álla alá
nyúltam, hogy felemeljen a fejét. – De ez megijesztene téged.
-Nem érdekel Zayn! – mondta halkan, miközben kitartóan a szemembe
nézett. – Semmi sem érdekel. Veled akarok lenni. Az összes titkoddal, az összes
bajjal. Veled Zayn, veled! – ajkai remegtek, és arcán pár könnycsepp gördült
le. Ösztönösen odahajoltam hozzá, hogy lecsókoljam. Eleanor azonban elhajolt. –
Ne, kérlek.
-Eleanor, olyan nehéz. – hangom nehéz volt, a torkomat pedig
elképesztően szorította egy érzés. Nem bírom ki, el kell mondanom. – Eleanor,
én..
-Nem, Zayn, nem érdekel. Ezek a könnyek érted vannak. Fogd fel! –
remegő hangon mondta, és elfordult. Megöleltem hátulról a sírástól remegő
testét. Nem érdemlem meg ezt a tökéletes lányt. Nem érdemlem meg, hogy
fájdalmat okozzak neki. Nem érdemlem meg, hogy velem legyen. Én nem vagyok
olyan, mint ahogy ő elképzelt. Bűnöző vagyok. Nem tudhatja meg…
-Engedj el, kérlek. – suttogta. – El szeretnék menni. És azt
szeretném, ha nem találkoznánk. Nem tudom, meddig. De sokáig. És nem szeretném,
ha üzennél, nem szeretném, ha hívnál. Legyek olyan neked, mintha csak egy álom
lettem volna a számodra, rendben?
-El, kérlek. – könnyekkel küszködve szorítottam magamhoz. Nem
akartam elengedni.- Nem fogom kibírni nélküled.
-Én sem, de muszáj lesz. – mondta, majd kitört rajta a sírás.
Igazi, mélyről jövő zokogás. Fulladva megfordult, és velem szemben volt. Mélyen
megölelt, kezeit erősen a nyakam köré fonta. Mindkét kezemmel szorítottam a
derekát, és tehetetlenül próbáltam magamhoz még közelebb hívni.
Nem tudom, meddig sírt a vállamon. Amikor már csillapodott,
eltoltam magamtól. Sírástól megduzzadt szemei vörösek voltak, ahogy kitartóan
barna tekintetembe meredtek.
-Megyek. – suttogta. – Ne vigyél haza, kérlek. Csak azt mond meg
merre lakom.
-Két utcával feljebb laksz. Azért mondtam, hogy messze vagyunk,
mert azt akartam, hogy ne akarj elmenni innen. De nem tarthatlak itt. Céljaid
vannak. Nem láncollak magamhoz. Nem láncolhatlak.
Szótlanul bólintott. Azt hiszem, tudtam, hogy mire gondol.
-Szia Zayn. – még egyszer utoljára megölelt, de ezúttal kevesebb
ideig volt a karjaimban. – Ne kísérj le. És ne nézz utánam. Ahogy én se fogok
felnézni. Rendben?
Csak bólintottam. Féltem, hogy egy hang se jönne ki a torkomon.
Kezeimmel kitöröltem a szememben gyülekező könnycseppeket. Nem akartam, hogy
legördüljenek. Nem akartam ilyen gyengének látszani. Hiszen bandavezér vagyok.
Úgy is kell viselkednem.
Csak szótlanul néztem, ahogy kilép a szobából. Hallottam, hogy a
szobában matat, felkapja a cipőit, és az ajtó nyitódását, és csukódását is
hallottam. Végül a kapu csilingelő hangja csapta meg a fülem. Elment. És
kitudja, mikor látom újra. Kilépett az életemből a személy, az egyetlen személy,
aki boldogság volt zord életemben. Vége. Kitudja meddig.