11.fejezet

5 nappal később

Céltalanul bolyongtam a szobámban fel és alá. Az utazótáska, amit Zayn hozott be utánam, már összepakolva pihent az ágyamon. Az ágyneműmet lehúztam, és rendes beteg létemre összehajtottam, úgy dobtam az ágy végébe. Az orvosra vártam, hogy behozza, és odaadja a leleteimet, és hogy végre elhagyjam ezt az átkozott helyet.

-Jónapot. - lépett be a szobába a doki egy kedves mosollyal az arcán. - Ó, látom, már összepakolt.

-I-igen. - mondtam. - Hozta a leleteimet?

-Oh, persze, parancsoljon. - nyújtotta a kezembe a papírokat. - Majd még vissza kell jönnie kontrollvizsgálatokra, de azoknak az időpontja rá vannak írva a leletére. Fontos, hogy pontosan jöjjön és ne halassza el a vizsgálatokat.

-Megértettem. - bólintottam.

-Akkor. - mosolygott, és felém nyújtotta a kezét. - Örültem a találkozásnak, Miss Fherenzie.

-Én is. De azért remélem, nem kell visszajönnöm.

-Igen, az valószínűleg rossz lenne. - nevetett fel. - Viszontlátásra. - illedelmesen kezet fogtam vele.

-Viszlát. - ellépett az ajtó elöl, így én könnyedén ki tudtam menni. Azonban előtte visszafordultam a táskámért, ami az ágyamon pihent. Mikor megfogtam a füleit, elemeltem az ágyról, és kiléptem a szobámból.

A folyosó kellemetlen szagát már megszoktam. Mint általában, mikor kijöttem sétálni, most is rohangáló dokikat láttam mindenhol. Az egyik szobából kihallatszott egy orvos parancsoló hangja, amint egy beteget kötözött le, mert nem engedte, hogy injekciót adjon neki. Felsóhajtottam, és megkönnyebbülés öntötte el a testem, arra a tudatra, hogy nem kell többet szurkálniuk.

Nos, igazából arról a titkos betegségemről nem derült ki semmit. Szinte mindig, amikor meglátogatott a doki, megkérdeztem tőle, hogy esetleg találtak-e mást a vizsgálatok során, a felszíni sérüléseken kívül. Ő pedig teljes nyugodtsággal „nem”-mel válaszolt. Nem értettem, hogy akkor miről beszélt Zayn.

Zayn pedig.. tegnap este felhívott, és mondta, hogy nagyon sajnálja a történteket. Mondtam, hogy én is, és akkor végül is sikerült vagy 2 órán keresztül elhúznunk a bocsánatkérést. Majd elkezdett csipogni a telefonja, így kénytelenek voltunk letenni. Azonban, mázlimra, az enyém most lett feltöltve, így visszahívtam, és addig beszéltünk, amíg az enyémen is megszólalt az idegesítő női hang.

Clar-rel azóta sem beszéltem. Ő nem keresett engem, én nem kerestem őt. Ez így ment öt napon keresztül, és az őszintét megvallva, nem is hiányzik. Zayn hiánya sokkal jobban bántott.

Amint ezeken gondolkodtam, elértem a lifthez. Egy idős nénivel szálltam be. Megnyomtam a földszint gombot, és a tükörben rápillantottam magamra. Az arcomon még mindig láthatóak voltak a zúzódások, amiket még a 3 réteg alapozó sem takart el. Sóhajtottam, majd inkább elfordultam a tükörképemtől. Hiába mondják, hogy nem látszik, tudom, hogy igazából mihelyt ki fogok lépni a liftből, mindenki azt fogja találgatni, hogy mi történt az arcommal. És arra inkább nem is akarok gondolni, hogy mi lesz a tánciskolában.

Mikor megállt a lift, egy gyors mozdulattal szálltam, szinte futottam ki. A fejemet lehajtottam, úgy vágtam át a büfén. Szerencsémre nem voltak sokan a büfében, így szinte láthatatlanul futottam el a kijáratig. 

Mikor kiértem, beszippanthattam a friss levegőt, amit már egy hete nem éreztem, mivel szigorú ágyfogságom volt. Maximum a folyosóra mehettem ki, de azt is csak úgy, hogyha egy nővér folyamatosan figyel rám. Féltek, hogy elesek.

A parkolóban megpillantottam az ismerős fekete autót, és megláttam az ismerős férfit, aki hátal nekitámaszkodott a járműnek. A kezében ismét a telefon volt. Fogalmam sincs, mit csinálhat állandóan a telefonján.

-Szia. - köszöntött egy édes mosollyal az arcán.

-Szia. - köszöntem. - Tudod min gondolkoztam?

-Nem tudom. Min?

-Azon, hogy fogalmam sincs, mit csinálsz te állandóan a telefonodon.

-Ó.- nevetett fel. - Tudod, igazából semmit. Csak a kezemben van. Ez már amolyan „bevett szokás” nálam.

-Á, értem. - próbáltam meggyőzően bólintani, hogy úgy tűnjön, tényleg értem, de igazából fogalmam sem volt róla még mindig.

-Nem érted, igaz? – nevetve kérdezte.

-Nem, még mindig nem értem. - bólintottam mosolyogva, ő pedig csak nevetett.

-Gyere, szálljunk be. - ajánlotta fel, miközben kinyitotta nekem az ajtót.

-Semmi más dolog nincs a terepjáródban, amit utálnék, csak az, hogy egyszerűen képtelen vagyok beszállni.-zilálva mondtam, miközben küszködtem, hogy feltegyem a lábam a küszöbre.- Ahh, a pokolba is!

-Várj, várj segítek. - ugrott oda mellém Zayn. A hónom alatt megfogott, és könnyedén felemelt.

-Vigyázz, beverem a fejem! – utasítottam.- Óvatosan! Zayn!

Sikeresen feltettem a lábam a küszöbre, és gyorsan be is pattantam az autóba. Zayn sietve megkerülte a kocsit, és beszállt ő is a járműbe.

-Tehetek egy kis kerülőt? – reménykedve kérdezte.

-Umm, attól függ, hogy hova.

-Hozzám.

-Miért is ne? – egyeztem bele, és a biztonsági övért nyúltam, hogy bekapcsoljam. – Nem kapcsolod be? – kérdeztem Zayn-től. Egyszerűen nem bírom elviselni, ha valaki, aki mellettem utazik, vagy éppen maga a sofőr, nem köti be magát.

-Nem szokásom.

-Akkor légy szíves szokj rá, mert különben nem fogok többet melletted utazni. – játékosan fenyegettem meg.

-Ohh, akkor már csak ezért is megéri bekötni magam. – vágta rá mosolyogva.

-Az pedig a másik, hogyha nem kötöd be magad, és netán karamboloznánk, akkor megsérülnél, és nem szeretnélek látogatni téged..főleg hogy most szabadultam el innen.

-Nem látogatnál meg? – száját lebiggyesztette, úgy kérdezte.

-Természetesen nem, mert a saját hülyeséged miatt kerülnél kórházba. Tudod, én figyelmeztettelek. – mondtam mosolyogva, Zayn pedig folyamatosan nevetett.

-Ez hiányzott nekem nagyon. – mondta hirtelen.

-Micsoda? Bocsi, nem figyeltem.

-Csak azt mondom, hogy ez hiányzott nekem nagyon. A humorod. A hangod. Az arcod. A szépséged. Az egész Eleanor. – magyarázta. Pirulásomat nem tudtam kontrollálni, ahogy Zayn kimondta ezeket a szavakat.

-Menjünk hozzád. – suttogtam. Zayn először furcsán hallgatott, aztán hirtelen válaszolt.

-Értettem.