43.fejezet - Csak egy utolsó esély

Sziasztok kedves olvasóim! :) Megígértem, hogy valami újdonággal jövök, betartom az ígéretem.

KATT

Mivel ennek a blognak ez a rész + epilógus, és vége ((hüpp)), ezért gondoltam, utána se szabaduljon meg tőlem a Blogger, és világmegváltó tervvel készültem. Bizonyám. Ennél a blognál - mint már az előző bejegyzésben említettem, sokkal durvább részek lesznek, nem olyanok, mint ennél. 
Em, szóval..ha egy kicsit is megfogott a prológus, akkor nyugodtan iratkozzatok fel, nem fogok harapni érte xx

Tudom rövid, az epilógus hosszabb lesz, ígérem!!

------------------------

Fejemet a hideg csempének döntöttem, és szemeimet mélyen behunytam. A testem beitta a régen várt érzés minden pillanatát, kezeim ernyedten estek vissza testem mellé. Kiürült gyógyszeres dobozok, és vérben úszó pengék. Egy ilyen szerencsétlen, lelkileg összetört, fájdalmakkal küzdő, élettelen lány legjobb barátai. Vérben úszó padló, és vénában lüktető gyógyszer. Mosolyogtam. A fájdalmaim szépen lassan kezdtek felszívódni, ahogy egyre inkább azt éreztem, hogy a fény felé sodródok. Szinte éreztem, ahogy minden könnyebb körülöttem, éreztem, ahogy elengedem magam, és csak arra koncentráltam, hogy minél jobban sajnáltatom magam.

Nem érdekelt semmi; csak ültem a hideg padlón, szemeimet behunytam.

Zayn-re gondoltam; mit gondolna, ha látna? Csalódott lenne? Sírna, és könyörögne, hogy hagyjam abba, hogy magamat kínzom? Vagy megcsóválná a fejét, és mosolyogna, hogy tehetetlenségemben már az öngyilkosságon gondolkodok? Túl sok a kérdőjel, túl sok a tisztázatlan dolog keserves kapcsolatunkban. Mit csinálna? Segítene, felállítana, fogná a kezem? Megpuszilna, biztatna, meghallgatná a sírásaimmal együtt járó, összefüggéstelen beszámolómat? Meg tudok bízni benne?

Fejemet előre döntöttem, de csak azért, hogy keményen a csempének vágjam. Éreztem, és őszintén szólva tetszett a fájdalom, ami már nem csak a kezemben, hanem a fejemben is tombolt. Élveztem, és úgy gondoltam, megérdemlem. Több ilyenre lett volna szükségem életem során, több ilyen "utálom magam" érzésre, és akkor biztosan tisztább fejjel gondolkodtam volna.

Esetlenül a kezemre néztem, amiből még mindig csorgott a vér. Sóhajtottam, és megpróbáltam megmozdítani. Nem halhatok így meg, nem halhatok meg úgy, hogy megöltem magam. Annyi dolog van ebben a rohadt világban, ami még elintézetlen számomra. Annyi dologról kell még beszélnünk Zayn-nel, szünetet kértem, de ez nem azt jelenti, hogy nem is szeretnék majd visszamenni hozzá..csak egyszerűen fel kell dolgoznom azt, amit velem tett, és ez nem egyszerű, ehhez rengeteg idő kell.

-Zayn! - kiabáltam a semmibe, utána pedig összefüggéstelen zokogás tört ki rajtam. Fájt minden, fájt a szívem, és az egész testem elgyengült a vágások és a gyógyszer hatására.

Nem akartam meghalni. Még nem, még nem lehet meghalnom, találkoznom kell vele, el kell mondanom az érzéseimet, tudnia kell, hogy fájt amit velem tett, de szerelmes vagyok belé, és akarom őt.

Szemeimet behunytam, és engedtem végigfolyni a könnycseppeket az arcomon. A kezemen átfutott egy zakatoló, szúró fájdalom, minek hatására jobban sírtam. Úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek - egy kisgyerek, aki állandóan sír. Én egy erős nő vagyok, aki nem képes parancsolni az érzéseinek.

Az ajkamba haraptam, és lábaimat felhúztam. A kezeimből még mindig csorgott a vér, de megkockáztattam, hogy fel tudom emelni magam a padlóról. Felszisszentem, ahogy visszatért az ismerős, szúró fájdalom a kezembe, de volt egy célom, és azt minden áron el akartam érni. Fel akartam kelni, megmutatni neki, hogy erős vagyok, megmutatni a világnak, hogy tudok küzdeni, képes vagyok visszaépülni, képes vagyok újra erős lenni! Olyan embereknek akartam megfelelni, akiket soha nem is ismertem, s ők sem engem. Azt akartam, hogy mindenki tudja, hogy valójában erős vagyok lelkileg. Hogy mindenki csak a felszínt lássa, a boldog, mosolygós, felhőtlen Eleanor-t. Nem a lelki roncs, összetört, magába zárkózót. 

-Miattad élek - suttogtam magamnak, miközben kifelé botorkáltam a fürdőből. A lábaim majdnem összerogytak, de tartottam magam,a  falban kapaszkodtam, hogy össze ne essek. Úgy éreztem, mintha semmi erőm sem lenne, csak egy test lennék - élet nélkül. 

Hosszú vércsíkot húztam magam után a folyosón, ahogy a szobám felé haladtam. Az ingem szakadtan követte kezem minden mozdulatát, farmeromat a combomnál kiszakítottam, hogy oda is vágni tudjak. Egy őrült voltam. Bármit megtettem volna, hogy meghaljak. És mindig is ezt utáltam a legjobban. Felállni, rádöbbenni a hibáimra, és kezdődhet minden előröl - az "undorom magamtól" és a "meg akarok halni, most" érzés. Valószínűleg el fogok költözni ebből a lakásomból, mihelyt minden rendbe jön Zayn-nel. Nem akarok olyan házban élni életem végéig, ahol többször is megpróbáltam végezni magammal. Ezek a rossz dolgok körbekeringték a házat, az egész lakást, nyomasztó érzést keltve bennem, akárhányszor beteszem ide a lábam.

Mikor beértem a szobámba, a telefonomért nyúltam, ami az ágyamon pihent. A szám kiszáradt, a szívem hevesen vert, ahogy végiggörgettem az ismerős neveket a névjegyzékemben. Végül egy hatalmasat sóhajtva rányomtam a hívás gombra.

-El? - kérdezte halkan, nekem pedig a szívem azonnal felgyorsult, és újra sírhatnékom lett. A kezemre néztem, a sebekre, amiket azért ejtettem, mert egy lelki roncs vagyok. Egy lelki roncs, aki menthetetlenül szerelmes.

-Beszélnünk kell, kérlek engedd meg, hogy megbeszéljük, mielőtt meghalok.. - suttogtam halkan a telefonba, a kezeim remegtek, arcomon egyre több könnycsepp sorakozott.

-Eleanor! - hangja hirtelen magasabbra ugrott, és mintha idegesebb lett volna. - Ugye nem csináltad azt, amire gondolok? Mond azt, hogy nem, nem bocsájtom meg magamnak, ha megint öngyilkos akartál lenni, miattam!

-Beszélnünk kell! - sírva rogytam az ágyamra, fejemet a véres tenyerembe temettem. - Nem bírom tovább, nélküled! Szükségem van rád, beszélni szeretnék veled, mielőtt végleg elmennék,  kérlek. Csak egy utolsó esély..

-Eleanor - hangja meggyötört lett, és hallottam, ahogy nehezen vette a levegőt.

-Ha te nem lennél, é-én már nem élnék - suttogtam alig hallhatóan, egyik kezemmel letöröltem a könnycseppeket. - Az éltetett, hogy beszéljünk. Hogy halljam a hangod, ahogy kimondod a nevem. - A sírásomat nem tudtam tovább visszatartani, olyan szinten tört rám, hogy az egész testem belefájdult. - Hogy elmondjam, hogy szeretlek..

-Szeretlek - mondta halkan, de én pont hallottam. Erősebben kezdtem sírni, ahogy kimondta. Undorodtam magamtól, ettől az undorító lánytól. Hiába a sok mellébeszélés, tudom, hogy mindenki ezt gondolja rólam. Mert..ki szeretne egy félénk, öngyilkos hajlamú lányt? És Zayn miért szeret engem.

-Lenne egy utolsó kívánságom - súgtam a telefonba remegve. - Ha ezt megtennéd nekem, akkor boldogan mennék el tőled.

Nem válaszolt semmit, csak folyamatos szipogásait hallottam. Megsirattam volna egy bandavezért? Egy bandavezér azért sír, mert szeret engem? Felfoghatatlan.

-Bandatag szeretnék lenni - mondtam halkan, és éreztem, hogy Zayn még szipogni is elfelejtett. A levegő hirtelen megfagyott közöttünk. Teljesen azonosulni szerettem volna hozzá, meg szerettem volna tudni, mi is lehet olyan borzasztó abban a titokzatos Beavatóban. Csak egy utolsó kívánság, semmi több.

-Eleanor, én nem.. - kezdte mondani, de nem tudta befejezni. Egy furcsa hangot hallottam, és férfiüvöltést. Majd még egy hangot.

Ez nem volt más - ez lövés volt.