30.fejezet - 2.rész

Szótlanul turkáltuk a reggelinket. Unottan szúrtam fel a villámra egy bacon darabot, de gyomrom már nem volt megenni. Csak felszúrtam, és nézegettem. Forgattam a villát, és a számat elhúzva néztem a bacon darabot.

-Kicsim, most úgy őszintén, mit csinálsz? – aggódva kérdezte Zayn.

Gondolom, egy kicsit szokatlan volt neki, hogy a barátnője éppen egy ártalmatlan bacont nézeget, a villáját forgatva.

-Nézem a bacont – adtam meg az egyszerű választ, Zayn válasza azonban egy hitetlenkedő fejrázás volt.

-Szerintem azt inkább enned kellene, nem nézegetned.

-Nem vagyok éhes – feleltem.

-Ezt mondod tegnap este óta – sóhajtotta. – Attól, mert mindkettőnknek nehéz napja lesz, még nyugodtan ehetsz valamit.

Biztatóan rám mosolygott, apró kezeimet az övéhez húzta, és gyengéden összefonta az ujjainkat.

-Az a bacon szeretné, ha megennéd, nézz csak rá – mosolyogva biztatott, mire halványan felnevettem.

-Ó, igen, szinte látom, ahogy azt kiabálja, hogy „Egyél meg!” – kuncogtam.

-Na látod. Akkor itt az idő, hogy végre megedd, és jóllakj valamivel, mert tegnap este nem ettél semmit. – kezeit visszahúzta, hogy újra felemelje a villáját.

-Zayn, nem vagyok éhes – sóhajtva tiltakoztam.

-Eleanor – nézett rám. – Az a bacon fog neked segíteni túlélni, hogy beszélj anyukáddal.  Csak edd meg, és kész.

-Ha végre megeszem ezt a szerencsétlen bacont, akkor nem kell többet ennem, igaz? – angyalian mosolyogtam rá, a szempilláimat rebegtettem.

-Nem, akkor megígérem, hogy békén hagylak – nevetett fel.

Zayn legnagyobb örömére újra felemeltem a villámat, és késztettem magam arra, hogy megegyem a kis darabot. A gyomrom olyan volt, mintha egy apró kis valami lenne – ami nem kér semmit, ami úgy éri, hogy tele van, pedig abszolút nem. Zayn-nek talán igaza van, tegnap este óta nem ettem semmit. De nem is kívánok semmit. A stressz teszi. Aggódok mindenért, ami mostanában történik a környezetemben. És..azt senkinek sem tudom megmagyarázni, hogy mi történik most bennem. Ezt senki sem tudná megérteni, aki még nem élte át azt, amit mi most átélünk.

-Kicsim, min gondolkodsz? – édesen kérdezte.

A villa nagy zajjal kiesett a kezemből, ahogy ijedten összerezzentem. Hú, basszus. Erre számítottam legkevésbé.

-Megijesztettél – ziláltam.

-Bocs – húzta el a száját. – Min gondolkoztál?

-Mindegy, már nem lényeges – felálltam az asztaltól, hogy a mosogatóba tegyem a szennyes edényeket.

-Eleanor – Zayn gyengéd hangját hallottam magam mögül. – Remélem, nem a mai napon gondolkoztál.

Az arcomra halvány mosolyt festettem, és felé fordultam. Megráztam a fejem, és a mosogatóba tettem a cuccokat. Utálok Zayn-nek hazudni, De ha egyszer muszáj..Nem akarom, hogy aggódjon még miattam is, azt akarom mutatni, hogy erős vagyok, bérmennyire is nem ezt érzem.

*

A Tumblr-ön böngésztem, mikor megcsörrent mellettem a telefonom. Ó, ne. Csak egy valakitől vártam ma hívást, meg különben is. Nem vagyok én olyan népszerű, hogy minden percben más ember hívogasson. Zayn pedig most ment el, szóval ennek is kicsi az esélye, hogy ő hív.

A gyomrom fékezhetetlenül összeugrott, ahogy a készülék után nyúltam, és becsukott szemmel, rutinosan oldottam fel a képernyőzárat, és vettem fel a telefont.

-Anya – morogtam.

-Uh, Baby.. – egy férfihangot hallottam meg a vonal másik feléről.

Számat elhagyta egy hangos sóhaj, és megkönnyebbülten mosolyogtam.

-Nem hiszem, hogy az anyád lennék.. – motyogta, mire felnevettem.

-Jól van – duzzogtam. – Tudod, csak kipróbáltam, hogy mennyire figyelsz rám.

-És átmentem a tesztjén, Fherenzie tanárnő? – hallottam a hangján, hogy mosolyog.

-Maximális pontszámmal, Mr. Malik – vigyorogva ugrattam, a laptopomat újra az ölembe kaptam, és kényelmesen nekidőltem az ágytámlának.

-Uh, Zayn, nem is tudod elképzelni, hány helyes srácot látok Tumblr-ön – ugrattam.

-Amíg nem látsz engem, ne mond, hogy láttál már helyes srácot. – vágott vissza.

-Valakinek nagyon kicsi az önbizalma. Mondjak pár dolgot, ami jelentősen megnövelné? – vigyorogva kérdeztem.

-Lekötelezne, Miss Fherenzie. Tudja, önbizalomhiánnyal szenvedek. Évek óta diagnosztizált betegség nálam.. – magyarázta, én pedig igyekeztem visszafojtani a nevetésem.

-Hát, Mr. Malik, erre még egy kicsit várnia kell..ugyanis nemsokára megérkezik a leghelyesebb srác, aki valaha is láttam – az alsó ajkamba haraptam.

-Igen, valójában tényleg hozzád megyek – viccelődve mormolta, majd suttogva hozzá tette: - Tudod, Baby, tudom, hogy most az ajkadba haraptál. Ez még úgy is megőrjít, hogy méterekre vagyok tőled.

-Honnan tudtad? – kérdeztem.

-Szerintem ismerlek már eléggé hozzá – mondta.

-Én pedig biztos vagyok abban, hogy most mosolyogtál. Mert ilyenkor mindig mosolyogsz..mármint, amikor visszavágsz. – elpirulva motyogtam.

-Te pedig biztos, hogy elpirultál, mert amikor rólam beszélsz, mindig elpirulsz – nevetve mondta.

-Oké, tegyük le, győztél – motyogtam, ő pedig folyamatosan nevetett.

-Elképesztően büszke vagyok magamra. – nevetett, én pedig még jobban elpirultam. – Oké, Baby, szerintem váltsunk témát.

-Szerintem is jó lenne, mert ahogy hallom te egészen jól elszórakozol rajtam – epésen vágtam rá.

-Dehogy! – nevetett. – Na, tényleg, komolyabb téma. Azért hívtalak, mert tudom, hogy anyukád mindjárt hív..

-Zayn..

-Csh. És szeretném, ha tudnád, hogy melletted vagyok. Bármi is legyen, képzeld azt, hogy ott vagyok, átkarolom a vállad, és belepuszilok a nyakadba. Mert tudom, hogy ez megőrjít téged. És..öhm. Tudod, volt szó erről a bandás dologról. Khm..nos, kiderült, hogy mégsem lesz semmiféle harc. Az ellenségünk visszavonult, vagy nem tudom. Most hívott Ryan, hogy elintézte az ügyet. De hogy hogyan, azt inkább meg sem kérdeztem tőle. Szóval ne aggódj Baby, én biztonságban leszek. Ha pedig végeztél, akkor csak hívj fel, és azonnal megyek hozzád, rendben? – fejezte be, én pedig csak folyamatosan mosolyogtam.

Az a tudat, hogy valaki ennyire törődő velem, egyszerre okoz a gyomromban egy semmihez sem fogható kellemes érzést, és egyszerre ad biztonságérzetet is. Tudom, hogyha valaki bántana engem, akkor csak hívom Zayn-t, és azonnal intézkedik. És ez a csodálatos biztonságérzet, amit tőle kapok, semmihez sem fogható.

-Köszönöm, Zayn. Tényleg, mindent – suttogtam.

-Alap, Darling.

-Le kell tennem. Akkor majd hívlak.

-Rendben. Szeretlek, El.

-Én is..mármint, szeretlek – vigyorogva javítom ki magam. Hallom Zayn-t nevetni, mielőtt végleg bontotta a vonalat.

A telefonomat magam mellé dobtam, és visszatértem az unalmas netezéshez. Unottan pörgettem végig a Twitteren, miközben folyamatosan zene ment a fülembe. Olyan zenéket, amiket valószínűleg anya meg sem akarna hallgatni. De én imádom. Techno. Jó hangosan bömbölt a fülemben, én pedig a ritmus ütemére doboltam az egérpadon.

Sóhajtottam, mikor a telefonom újra világítani kezdett. A fülemben dübörgő zenétől nem hallottam a csörgését, ezért kirántottam füleimből a fülhallgatót, és újra a telefon idegesítő csengését hallottam.

Felkaptam a telefont, de nem szóltam bele. Csak vártam. És úgy tűnt, ő is.

-Anya – morogta.

-Eleanor – csivitelte.

Miért van ilyen jó kedve? Nem kellene lelombozottnak, vagy éppen depressziósnak lennie, mint nekem? Éppenséggel már évek óta nem láttad a lányod, de nem baj, virulj csak..

-Mi újság veled Londonban? Itt Párizsban minden szuper! Apáddal az üzletünk nagyon jól megy! Képzeld, van már rengeteg törzsvásárlónk is, akik majdnem minden nap betérnek hozzánk, és mindig vásárolnak csomó mindent! Nagyon jól vagyunk. És te?

Nem tudtam mást csinálni, csak kínosan nevetni. Annyira jellemző. Anyám nem változik semmit. Azt hittem, legalább én érdeklem, nem az ostoba üzletük..hol érdekel az engem? Felőlem akár össze is omolhat, az sem érdekelne. Hiszen tönkrevágott egy egész családot. Dőljön össze, mint ahogy az én álmaim is összedőltek.

-Tudod, itt is minden szuper. Van barátom, akiért mérhetetlenül odavagyok, és van egy legjobb barátnőm, akivel már hetek óta nem beszéltem egy szót sem. Balettiskolába járok, teljesült az álmom. Imádok táncolni. Az az életem. – Anyám mindig is utálta elviselni, hogy szerettem táncolni. Egyszerűen nem bírta elviselni a tényt, hogy a lánya tehetséges valamiben, amiben ő nem. Ezért, ez a „kirúgásos-történet” most jól is jött; éreztem, ahogy anyám lélegzetvétele növekedett. – Egyszerűen mindenki nagyon kedves, a tanárnő mindig megdicsér órák végén, hogy milyen tehetséges vagyok.

Alig bírtam visszanyelni a vigyorom, és komolya erőfeszítés kellett, hogy ne nevesem el magam a telefonba.

-És..Noel? – kellemetlenül kérdezte.

-Ó, vele már rég szakítottunk! Most másik fiú van, ő nagyon kedves, imádom, ő a másik felem, és ő legalább nagyon szeret engem.

-Ez igazán..megnyugtató.. – morogta. – Szeretnél beszélni apáddal?

-Oh, hát ő is otthon van? – vigyorogtam. – Nem, most igazából sietnem kell.

-Várj, várj még pár percet! – türelmetlenkedve szólt. – Tudod, apáddal hoztunk egy döntést.

-Igen? – vontam fel a szemöldököm. – És mit?

-Azt, hogy.. – habozott. – Szeretnénk, ha ideköltöznél Franciaországba.