23.fejezet

Eleanor

Félve szorongattam a kezemben a fegyvert Ryan felé. Nem féltem volna lelőni őt. Kitartóan Noel felé nézett, nyilvánvalóan felismerte a zilált hangomat. Bár Noel megérdemelt volna egy-két lövést, most mégsem ő volt a célpontom. Ha ő lő, én is. Csak mindketten másra.

Zayn idegesen felém nézett, és érzelemmentes arccal csak bámult. igyekeztem kizárni, és a kezemben szorongatott fegyvert csak Ryan hátán tartani. A kezem remegett, a szívem hevesebben dobogott a mellkasomban.

-Ryan, tedd le a fegyvert - cérnavékony hangon figyelmeztettem.

-Eleanor, húzz el - meglepődtem Zayn durva hangján. Elhiszem, hogy mérges volt, de nem kellett volna neki ilyen durván rám szólnia.

Nem törődtem a figyelmeztetésével, kitartóan tartottam a célpontomon a fegyveremet. Zayn idegesen sóhajtott egyet, és fél szememmel láttam, hogy felém lépked.

-Nem megmondtam, hogy húzz el? - idegesen suttogta.

Még mindig nem néztem rá, a többiek pedig elkezdtek tapsolni. Valószínűleg közel volt már ahhoz, hogy lelövi Noel-t. Bármennyire is utáltam azt az embert, nem engedhettem, hogy A banda által haljon meg.

-Eleanor, a rohadt életbe is, húzzál el innen! - kiabált rám Zayn, mire hirtelen felé fordultam, a pisztolyt rá szegeztem.

-Még nem - suttogtam.

Kínosan felnevetett, mutatóujjával eltolta maga elől a pisztolyt. Fogalmam sincs, mi vett rá engem arra, hogy felé szegezzem a pisztolyt. Ha most részeg lennék, rá tudnám fogni arra. de most mindketten tudtuk, hogy teljesen normális vagyok. Csak ezt mind a ketten másként fogtuk fel.

-Gyere velem! - a pisztoly kiesett remegő kezem közül, ahogy Zayn erőszakosan megragadta az alkarom, és az egyik sarok felé kezdett húzni. A falhoz lökött, ő a kezeit a testem köré támasztotta, testével az enyémének dőlt. A lehelete az arcomat csiklandozta, ahogy gyengéd puszikat szórt szét a bal arcomon, a fülem vonaláig.

-Normális vagy? - suttogta a fülembe. Megugrottam, ahogy fogaival a fülcimpámnak esett. Karjaival kitartóan támasztotta magát, miközben folyamatosan puszilgatott. - Miért jöttél? - folytatta, látva, hogy nem válaszoltam semmit.

Csendben maradtam, és lehunyt szemmel sóhajtoztam. Zayn elhajolt tőlem, vigyorral az arcán nézett engem.

-Nem hallottam a válaszod - vigyorgott. Karjaival ellökte magát a faltól, mire megragadtam a pólója szegélyét és visszahúztam magamhoz. Meglepődött, de nem tiltakozott. Visszazuhant a testemre, az ajkaink súrolódtak. Mindketten lehunytuk a szemeinket, ahogy a kezeimet felvezettem a nyakához.

-Mit művelsz? -suttogta. - Te mondtad nekem, hogy mikor kívánlak, visszamegyek hozzád. Nem te jössz vissza hozzám.

-Mikor kívánsz? - hangom fájdalmas volt. Szóval csak akkor találkoztunk volna újra, ha kíván. Ha nincs más, csak én. - Ezt nem hiszem, hogy így beszéltük volna meg.

-Nekem ez volt belőle a lényeg, sajnálom, ha te mást akartál kifejezni. - kínosan felnevetett. - Mellesleg meg engedj el.

Nem akartam elengedni. Annyira akartam őt. Közel akartam érezni magam hozzá, hozzábújni, belélegezni az illatát. Azt akartam, hogy simogassa a hajam, és azt mondja a fülembe, hogy "Minden rendben lesz". Nem akartam ezt a ridegséget, ahogy most rám nézett.

-Nem hallottad? - sziszegte.

-Zayn! Kérlek! - egy könnycsepp legördült az arcomon, ahogy kitartóan szorongattam pólója szegélyét.

-Eressz! - a kezeimre olyan erősen rácsapott, hogy kézfejeim égni kezdtek utána. Fájdalmasan felkiáltottam, ő pedig kihúzta ujjaim közül a pólóját, és szitkozódva elindult. Én sírva dőltem a falnak, és a kardigánomat felgyűrve lecsúsztam a földre. A karjaimmal körbeöleltem a térdeimet, az arcomat a térdeimnek döntöttem. Engedtem a könnyeimet a nadrágomra folyni. Zayn kihasznált. Próbáltam barátkozni a gondolattal, de ezt még magamba beszélnem is elképesztően nehéz volt, nemhogy átélnem. Szerettem. Korai ezt kijelenteni? Igen, meglehet. Ragaszkodtam hozzá, magához láncolt. És most el kell engednem. Tisztában vagyok vele, mit mondtam neki, mikor utoljára elváltunk. Reménykedtem benne, hogy azonnal kopogtat az ajtón, és kibékülünk. hogy mondja hogy szeret, megcsókol, és onnantól minden boldog.

Megráztam a fejem, és ismételgettem magamban, hogy "Erős leszel, ne sírj, gondolj arra, hogy kihasznált." Igen, lehet, hogy ez valakinél beválik, de nálam most csupán emlékképek ugrottak be. Láttam a telefonom kijelzőjén az Ismeretlen nevet, a fülemben hallottam, mikor az első randira hívott, az ajkaimon éreztem puha ajkait..

Keservesen sírtam, karjaimmal még szorosabban öleltem a térdeimet. Előre-hátra dőltem, a fejemet mindig a falba vertem. De nem bántam. Ennyi fájdalmat megérdemeltem.

Imbolyogva felálltam. A fejemet inkább nem is fordítottam a szobában történtek felé. Fogalmam sem volt, hogy Noel él-e még. Igazából nem is érdekelt. Egyetlen célom volt a menekülés. Menekülés ebből a rohadt világból, menekülés Zayn rideg pillantása elől, és menekülni minden fájdalomtól, ami eddig az életben ért.

Az ajtóhoz vezető utat csak úgy tudtam megtenni, hogy folyamatosan kapaszkodtam a falban. A zokogásom keserves volt, ki akar szakadni a tüdőm a helyéről, ahogy egyre keservesebben zokogtam. Még sohasem éreztem ilyen szúró sírást. A szemeim égtek, és az egész belsőm fájt.

Menekülés. Ez a szó visszhangzott a fejemben, ahogy az ajtó felé tartottam. Mikor nyitotta ki az ajtót, egyszerre rengeteg tekintetet éreztem magamon. Ez érdekelt most a legkevésbé. Ne nézz hátra. Indulj! Menekülj! Valami a belsőmben folyamatosan ismételgette, én pedig már kezdek megijedni magamtól.

-Eleanor állj! - Zayn parancsoló hangját hallottam mögülem.

Ne nézz hátra! Indulj! Menekülj! A belső késztetésem legyőzte a szívem szerinti akaratomat, hogy hátranézzek. Féltem hátranézni. Több, mint 10 felfegyverzett bandatag. Meggyötört Noel. Rá pisztolyt szegező Ryan. És Zayn. A legnagyobb szívfájdalom.

Folytattam az utamat kifelé ebből a szobából. A küszöbön álltam, amikor hallottam határozott férfilépteket mögülem. Ne nézz hátra! A célom, miszerint becsukom az ajtót, és futok, meghiúsult. Zayn elkapta a karom, mielőtt rá csukhattam volna nagy erővel az ajtót, és erőszakosan visszarántott.

-Nem megmondtam, hogy állj? - kiabált rám.

-Hagyj békén és engedj elmenni! - sírtam, a másik kezemmel ütögettem a kezét, amivel kemény fogásba csomagolt.

-Van még egy kis műsorunk a számodra - hamisan vigyorgott, és maga után rángatott vissza a falhoz, ahol Noel állt. Rám nézett, én azonban leengedtem a fejem, és a vérfoltokkal terített padlót kezdtem tanulmányozni. A gyomrom felfordult, ahogy az eseményekre gondoltam, amik itt történtek. Ez lett volna a kínzó szoba? Mégis inkább ezt néztem, mint Noel-t.

A szemeimet becsuktam, mert éreztem, hogy menten kijön belőlem minden. Nem gondoltam semmire. A szemeimet olyan erősen szorítottam össze, hogy már láttam a csillagokat. A fejem forgott, a gyomrom émelygett. Csak a szokásos.

-Nyisd ki a szemed, bébi - Zayn suttogta a fülembe, ajkaival egy erőszakos csókot nyomott a fülem mögé.
Kényszerítettem magam, hogy kinyissam a szemeimet. Bár ne tettem volna.

-Élvezni fogod - vigyorgott Zayn. - Ryan.

Ryan bólintott, fegyverét újra Noel-re szegezte. Innen már tudtam, hogy mi fog történni. Annyira lesokkolódtam, hogy a szemeimet is elfelejtettem becsukni.

Ryan célzott, pisztoly dörrent, Noel elterült, vér fröccsent. Én pedig Zayn karjaiba estem, ájultan.