The End Of Season 1.

-Mi? – nyögtem fel. – Azt kéritek tőlem, hogy 19 év után, csak úgy utazzak vissza hozzátok? Ez nem lehet! Anya, nekem itt van az életem, nem hagyhatom el egyik napról a másikra!

-Kicsim – anya hangja hirtelen könyörgő lett. – De már mióta nem láttál minket. Mindenkinek nagyon hiányzol. És..végül is itt élünk mi is, a szüleid. Egy normális családban a szülőkkel lakik a gyerekük, nem?

-Jaj, anya, nehogy elkezdj nekem kiselőadást tartani arról, hogy milyen egy normális család! Pont mi vagyunk a mintapéldái annak, hogy milyen egy abszolút elcseszett család. Úgyhogy kérlek, ne tedd magad. Nem vagyunk mi jó család!

-Eleanor, ne mondj ilyet, kérlek – sírt volna? A hangja úgy hangzott. – Legalább csak egy évre gyere vissza! Hogy megbeszéljünk mindent. És akkor talán jobb lesz, minden. – suttogta.

Éreztem, hogy valahol, valahol nagyon mélyen fájni kezdett valami. És ez most nem a gyomrom volt. Ez a lelkem volt. Nyomasztott és depressziós hangulatba kerültem – újra.

-Csupán egy évre? Ez azt jelenti, hogy többre már ott sem tartanátok? – vontam fel a szemöldököm.

-Eleanor, tudod, hogy nem így értettem. – lehelte. – A repülőjegyedet már lefoglaltam. Mindenképpen szeretnénk, hogy a ma induló repülővel iderepülj hozzánk. Csak egy évre. Hogy tisztázzunk mindent. És ha szeretnél, vagy nem érzed itt jól magad, akkor bármelyik nap visszaköltözhetsz Londonba. Ahogy szeretnéd, életem.

Mélyen az ajkaimba haraptam, és komolyan elkezdtem megfontolni az ajánlatát. Hiszen már majdnem 20 éve nem láttam a szüleimet. És most itt lenne a lehetőség.

De..Zayn..

Mondjuk, akit igazán szeretsz, azzal akkor sem szakad meg a kapcsolat, ha éppen kilométerekre vagy tőle. Telefon, webkamera, sms..annyi féle módszer van tartani a kapcsolatot..de.. az mégsem ugyanaz. Nem tudok hozzábújni, amikor szomorú vagyok, nem tudom megcsókolni, amikor a legnagyobb szükségem van rá. És sokan mondják, hogy a távkapcsolatok nem bírják sokáig. De én azt szeretném, hogy örökké tartson. Ne csak egy éves fellángolás legyen.

-Várlak – mondta anya, majd letette a telefont.

Vadul zakatoló aggyal dobtam le magam mellé a telefont. Úgy dobáltam, mintha ő lenne a hibás mindenben. Pedig nem. Én vagyok a hibás. Miért szerettem bele Zayn-be? Miért találkoztunk? Miért kezdett ragaszkodni hozzám? Mindenben én vagyok a hibás, én!

Nem akarok Zayn-től elbúcsúzni. Úgy akarok elmenni, hogy ő majd csak az üres házra talál rá, én pedig már messze járok. Nem akarok tőle elbúcsúzni, mert az csak megnehezítené. Mi értelme van? Hiszen majd egy év múlva úgyis látjuk egymást..vagy nem?

Hirtelen késztetést éreztem, hogy az eldobott telefonomért nyúljak, és tárcsázzam Zayn-t. De nem akarom. Így is elég nehéz lesz. De el fogok menni. És ott leszek egy hetet, és mindent letisztázunk, és úgy jövök vissza, hogy a repülőtéren Ő fog rám várni.

-Elmegyek. Elutazom – suttogva magyaráztam magamnak, és igyekeztem biztosítani magam arról, hogy nem csinálok hülyeséget. – Elmegyek..és minden jobb lesz. Minden olyan lesz, mint régen.

Az ajkamba haraptam, és vágyakozva néztem a széken heverő pólóra. Kétségtelenül az övé. Itt hagyta egyszer véletlenül, én pedig már túl szerelmes voltam hozzá, hogy visszaadjam neki. Rengetegszer aludtam már benne, és nagyon bánom, de az illata már kezdett elveszni belőle. Az az elképesztő illat, ami képes minden emléket előhívni belőlem.

Lehunytam a szemeimet, és hagytam egy kövér könnycseppet végiggördülni az arcomon. Fogalmam sincs, mibe kevertem magam, és hogy ebből jól fogok-e kijönni majd egy év múlva.

Mellesleg; egy év nagyon hosszú idő. Egy év alatt képes minden megváltozni, minden. Lehet, hogy egy év múlva már csak egy puszta jó emlék lesz az az egész mindkettőnk számára. Csak mosolyogni fogunk rajta, és egy vállrándítással  elintézzük az eltel fél évet. Elmegyünk egymás mellett az utcán, mosolygunk, de fájni fog. Mert a szerelem elszáll, de az emlékek megmaradnak. Azokat nem tudod kitörölni, akárhogy is próbálkozol vele.

Nem akarom, hogy ez legyen. Ragaszkodom hozzá, szükségem van rá!

De a szüleim..a szüleimet már majdnem 20 éve nem láttam. És most itt lenne a lehetőség. Bár bepótolni nem lehet az elvesztett éveket, talán egy kicsit közelebb leszünk majd egymáshoz. De ezért milyen árat kell majd fizetnem?

Pityeregve álltam fel az ágyamból, és a széken pihenő pólóért nyúltam.

Az érintése, a tapintása, az illata.. minden Ő..

Éreztem valamit szorítani a mellkasomban. Nem, most nem lehetek ilyen érzékeny. Sírhatnékom van..fáj.. Nem akarom itt hagyni, azt akarom, hogy ő is jöjjön velem. Azt akarom, hogyha nem is jön velem, hogy ne szakadjon meg a kapcsolat..hogy beszéljünk, és hogy monitoron keresztül meg tudjam csókolni, és magamhoz ölelni.

Mélyen az alsó ajkamba haraptam, és engedtem, hogy a könnyeim beborítsák az arcomat.

Bárcsak két részre tudnék szakadni! Az egyik felem itthon maradna, a másik pedig menne, a családjához, és a szülővárosába.

Elhatároztam, hogy elmegyek itthonról – nem szabad meggondolnom magam. A jegyek már megvannak, nekem már csak annyi a dolgom, hogy felüljek a repülőre, és ott maradjak.

Agresszívan töröltem le az arcomról a könnycseppeket, és újra éreztem, hogy erősödök. Belülről.

A szekrényemhez siettem, és előkaptam a bőröndömet.  Gyorsan dobáltam bele a ruháimat, és furcsálltam, hogy a könnyeim már nem folynak. Tényleg képes erre az ember? Képes beprogramozni az agyát? És én képes vagyok erre?

Mikor a szekrényem kiürült, nehezen becsuktam a bőröndömet.

Nincs visszaút.

Magamra kaptam egy farmert, és egy pólót, és már futottam is a lépcsőn a bőröndömmel a kezemben. A póló után már nem nyúltam vissza – azt akartam, hogy megvárjon, és ha már akkor nem lenne mi, akkor legyen az önsanyargatásomnak témája.

Magamra kaptam a cipőmet, és a bőröndömet szorongatva, remegő kézzel zártam be az ajtót. Viszlát egy év múlva.

*

Ütemes léptekkel haladtam A banda gyülekező helyére. Már voltam itt egyszer, szóval ismerem a járást. Zayn feltehetőleg itt van – hiszen minden szabad percét A bandával tölti.

A helytől még mindig megijedtem, hiszen egy elhagyott raktárépület az erdő legeldugottabb zugában. Rémisztő.

Az alsó ajkamba haraptam, és bekopogtam.

-Baby, engem keresel? – egy férfihangot hallottam magam mögül, mire összerezzentem. Kétségtelenül az Ő hangja. Ó, Istenem, még mindig beleremegek..

-I-Igen – dadogtam, és lassan megfordultam.

-Mit keres a bőrönd a kezedben? Készülsz valahova? – felvonta a szemöldökét, és közelebb sétált.

-Anyám telefonált…- leheltem.- Azt akarja, hogy költözzek vissza Franciaországba. – hangom elhaló volt, és nagyon halk.

-És te vissza is mész – motyogta, és még közelebb lépett.

Fejemet lehajtottam, és mélyen az ajkamba haraptam. Ez a férfi kikészít. Elmegyek. De nem nélküle.

-Azt akarom, hogy te is gyere velem – suttogtam, a szememet mélyen behunytam.

Libabőr futott rajtam végig, ahogy ujjaival óvatosan az állam alá nyúlt, és felemelte a fejemet.

-Azt akarod, hogy én is menjek veled? – halkan ismételte.

Bólintottam, hang nem jött volna ki a torkomon. Hallottam őt sóhajtani, mire kinyitottam a szemem.

-Tudod, El..nekem itt van az életem. Nem lehet csak úgy felrúgnom mindent..

-Persze, tudom, megértem! Tudom, é-és bocsánat, hogy idejöttem, cs-csak gondoltam megpróbálom – zavartan dadogtam.

-És itt vagy nekem Te, aki mindennél többet jelent – suttogta, mire megkönnyebbülten felsóhajtottam. – El, nézz rám. – utasított. – Te vagy nekem jelenleg az életem. És ha ehhez az kell, hogy több tíz ezer kilométerre legyek A bandától, akkor megteszem. Mert semmi sem fontos. Csak te. – suttogta, és közelebb lépett. Puha ajkait az enyémekre nyomta, én pedig boldogan karoltam a nyakába, és közelebb húztam magamhoz.

-Szeretlek, El. Túlságosan is ahhoz, hogy engedjem, hogy nélkülem menj el – mosolyogott a csókba, én pedig teljesen boldogan öleltem meg. Mélyen magamba szívtam az illatát, az orrom mélyen belefúrtam a vállába. Zayn erős kezeivel átkarolt, szinte szorított az ölelése. De most nem bántam. Élveztem. Szeretem, nagyon.

_______

-Útlevél, személyi, bla bla bla – nézte át Zayn a cuccait indulás előtt. A reptéren ültünk, egy padon, és ellenőriztük, hogy minden meg van-e. Vagyis..én rendesen átnéztem a cuccaimat, Zayn azonban csak úgy csinált, mint aki átnézné.

-Oké, de ha valamid itthon marad, akkor nem repülünk vissza érte. Majd egy év múlva viszontlátod – csipkelődtem.

-Figyelj, Baby. – Fordult felém, mikor a bőröndjét becsukta. – Ha te ott vagy velem, akkor az bőven elég. Én elvagyok meztelenül is – kuncogva tette hozzá, mire felkaron ütöttem.

-Jól van – duzzogtam, majd nevetve közelebb húzott magához.

A Franciaországba induló utasok megkezdhetik a felszállást.

-Gyere, gyorsan! – sürgettem, majd egymás kezét fogva vágtunk át a hatalmas embertömegen.

-Jegyeket, útleveleket – darálta unottan az ellenőr, mire mindketten odanyújtottuk a dolgainkat.

-Zayn Malik? – egy férfi kiabálta. – Velünk kell jönnie. Letartóztatom gyilkosság vádjával.

VÉGE

30.fejezet - 2.rész

Szótlanul turkáltuk a reggelinket. Unottan szúrtam fel a villámra egy bacon darabot, de gyomrom már nem volt megenni. Csak felszúrtam, és nézegettem. Forgattam a villát, és a számat elhúzva néztem a bacon darabot.

-Kicsim, most úgy őszintén, mit csinálsz? – aggódva kérdezte Zayn.

Gondolom, egy kicsit szokatlan volt neki, hogy a barátnője éppen egy ártalmatlan bacont nézeget, a villáját forgatva.

-Nézem a bacont – adtam meg az egyszerű választ, Zayn válasza azonban egy hitetlenkedő fejrázás volt.

-Szerintem azt inkább enned kellene, nem nézegetned.

-Nem vagyok éhes – feleltem.

-Ezt mondod tegnap este óta – sóhajtotta. – Attól, mert mindkettőnknek nehéz napja lesz, még nyugodtan ehetsz valamit.

Biztatóan rám mosolygott, apró kezeimet az övéhez húzta, és gyengéden összefonta az ujjainkat.

-Az a bacon szeretné, ha megennéd, nézz csak rá – mosolyogva biztatott, mire halványan felnevettem.

-Ó, igen, szinte látom, ahogy azt kiabálja, hogy „Egyél meg!” – kuncogtam.

-Na látod. Akkor itt az idő, hogy végre megedd, és jóllakj valamivel, mert tegnap este nem ettél semmit. – kezeit visszahúzta, hogy újra felemelje a villáját.

-Zayn, nem vagyok éhes – sóhajtva tiltakoztam.

-Eleanor – nézett rám. – Az a bacon fog neked segíteni túlélni, hogy beszélj anyukáddal.  Csak edd meg, és kész.

-Ha végre megeszem ezt a szerencsétlen bacont, akkor nem kell többet ennem, igaz? – angyalian mosolyogtam rá, a szempilláimat rebegtettem.

-Nem, akkor megígérem, hogy békén hagylak – nevetett fel.

Zayn legnagyobb örömére újra felemeltem a villámat, és késztettem magam arra, hogy megegyem a kis darabot. A gyomrom olyan volt, mintha egy apró kis valami lenne – ami nem kér semmit, ami úgy éri, hogy tele van, pedig abszolút nem. Zayn-nek talán igaza van, tegnap este óta nem ettem semmit. De nem is kívánok semmit. A stressz teszi. Aggódok mindenért, ami mostanában történik a környezetemben. És..azt senkinek sem tudom megmagyarázni, hogy mi történik most bennem. Ezt senki sem tudná megérteni, aki még nem élte át azt, amit mi most átélünk.

-Kicsim, min gondolkodsz? – édesen kérdezte.

A villa nagy zajjal kiesett a kezemből, ahogy ijedten összerezzentem. Hú, basszus. Erre számítottam legkevésbé.

-Megijesztettél – ziláltam.

-Bocs – húzta el a száját. – Min gondolkoztál?

-Mindegy, már nem lényeges – felálltam az asztaltól, hogy a mosogatóba tegyem a szennyes edényeket.

-Eleanor – Zayn gyengéd hangját hallottam magam mögül. – Remélem, nem a mai napon gondolkoztál.

Az arcomra halvány mosolyt festettem, és felé fordultam. Megráztam a fejem, és a mosogatóba tettem a cuccokat. Utálok Zayn-nek hazudni, De ha egyszer muszáj..Nem akarom, hogy aggódjon még miattam is, azt akarom mutatni, hogy erős vagyok, bérmennyire is nem ezt érzem.

*

A Tumblr-ön böngésztem, mikor megcsörrent mellettem a telefonom. Ó, ne. Csak egy valakitől vártam ma hívást, meg különben is. Nem vagyok én olyan népszerű, hogy minden percben más ember hívogasson. Zayn pedig most ment el, szóval ennek is kicsi az esélye, hogy ő hív.

A gyomrom fékezhetetlenül összeugrott, ahogy a készülék után nyúltam, és becsukott szemmel, rutinosan oldottam fel a képernyőzárat, és vettem fel a telefont.

-Anya – morogtam.

-Uh, Baby.. – egy férfihangot hallottam meg a vonal másik feléről.

Számat elhagyta egy hangos sóhaj, és megkönnyebbülten mosolyogtam.

-Nem hiszem, hogy az anyád lennék.. – motyogta, mire felnevettem.

-Jól van – duzzogtam. – Tudod, csak kipróbáltam, hogy mennyire figyelsz rám.

-És átmentem a tesztjén, Fherenzie tanárnő? – hallottam a hangján, hogy mosolyog.

-Maximális pontszámmal, Mr. Malik – vigyorogva ugrattam, a laptopomat újra az ölembe kaptam, és kényelmesen nekidőltem az ágytámlának.

-Uh, Zayn, nem is tudod elképzelni, hány helyes srácot látok Tumblr-ön – ugrattam.

-Amíg nem látsz engem, ne mond, hogy láttál már helyes srácot. – vágott vissza.

-Valakinek nagyon kicsi az önbizalma. Mondjak pár dolgot, ami jelentősen megnövelné? – vigyorogva kérdeztem.

-Lekötelezne, Miss Fherenzie. Tudja, önbizalomhiánnyal szenvedek. Évek óta diagnosztizált betegség nálam.. – magyarázta, én pedig igyekeztem visszafojtani a nevetésem.

-Hát, Mr. Malik, erre még egy kicsit várnia kell..ugyanis nemsokára megérkezik a leghelyesebb srác, aki valaha is láttam – az alsó ajkamba haraptam.

-Igen, valójában tényleg hozzád megyek – viccelődve mormolta, majd suttogva hozzá tette: - Tudod, Baby, tudom, hogy most az ajkadba haraptál. Ez még úgy is megőrjít, hogy méterekre vagyok tőled.

-Honnan tudtad? – kérdeztem.

-Szerintem ismerlek már eléggé hozzá – mondta.

-Én pedig biztos vagyok abban, hogy most mosolyogtál. Mert ilyenkor mindig mosolyogsz..mármint, amikor visszavágsz. – elpirulva motyogtam.

-Te pedig biztos, hogy elpirultál, mert amikor rólam beszélsz, mindig elpirulsz – nevetve mondta.

-Oké, tegyük le, győztél – motyogtam, ő pedig folyamatosan nevetett.

-Elképesztően büszke vagyok magamra. – nevetett, én pedig még jobban elpirultam. – Oké, Baby, szerintem váltsunk témát.

-Szerintem is jó lenne, mert ahogy hallom te egészen jól elszórakozol rajtam – epésen vágtam rá.

-Dehogy! – nevetett. – Na, tényleg, komolyabb téma. Azért hívtalak, mert tudom, hogy anyukád mindjárt hív..

-Zayn..

-Csh. És szeretném, ha tudnád, hogy melletted vagyok. Bármi is legyen, képzeld azt, hogy ott vagyok, átkarolom a vállad, és belepuszilok a nyakadba. Mert tudom, hogy ez megőrjít téged. És..öhm. Tudod, volt szó erről a bandás dologról. Khm..nos, kiderült, hogy mégsem lesz semmiféle harc. Az ellenségünk visszavonult, vagy nem tudom. Most hívott Ryan, hogy elintézte az ügyet. De hogy hogyan, azt inkább meg sem kérdeztem tőle. Szóval ne aggódj Baby, én biztonságban leszek. Ha pedig végeztél, akkor csak hívj fel, és azonnal megyek hozzád, rendben? – fejezte be, én pedig csak folyamatosan mosolyogtam.

Az a tudat, hogy valaki ennyire törődő velem, egyszerre okoz a gyomromban egy semmihez sem fogható kellemes érzést, és egyszerre ad biztonságérzetet is. Tudom, hogyha valaki bántana engem, akkor csak hívom Zayn-t, és azonnal intézkedik. És ez a csodálatos biztonságérzet, amit tőle kapok, semmihez sem fogható.

-Köszönöm, Zayn. Tényleg, mindent – suttogtam.

-Alap, Darling.

-Le kell tennem. Akkor majd hívlak.

-Rendben. Szeretlek, El.

-Én is..mármint, szeretlek – vigyorogva javítom ki magam. Hallom Zayn-t nevetni, mielőtt végleg bontotta a vonalat.

A telefonomat magam mellé dobtam, és visszatértem az unalmas netezéshez. Unottan pörgettem végig a Twitteren, miközben folyamatosan zene ment a fülembe. Olyan zenéket, amiket valószínűleg anya meg sem akarna hallgatni. De én imádom. Techno. Jó hangosan bömbölt a fülemben, én pedig a ritmus ütemére doboltam az egérpadon.

Sóhajtottam, mikor a telefonom újra világítani kezdett. A fülemben dübörgő zenétől nem hallottam a csörgését, ezért kirántottam füleimből a fülhallgatót, és újra a telefon idegesítő csengését hallottam.

Felkaptam a telefont, de nem szóltam bele. Csak vártam. És úgy tűnt, ő is.

-Anya – morogta.

-Eleanor – csivitelte.

Miért van ilyen jó kedve? Nem kellene lelombozottnak, vagy éppen depressziósnak lennie, mint nekem? Éppenséggel már évek óta nem láttad a lányod, de nem baj, virulj csak..

-Mi újság veled Londonban? Itt Párizsban minden szuper! Apáddal az üzletünk nagyon jól megy! Képzeld, van már rengeteg törzsvásárlónk is, akik majdnem minden nap betérnek hozzánk, és mindig vásárolnak csomó mindent! Nagyon jól vagyunk. És te?

Nem tudtam mást csinálni, csak kínosan nevetni. Annyira jellemző. Anyám nem változik semmit. Azt hittem, legalább én érdeklem, nem az ostoba üzletük..hol érdekel az engem? Felőlem akár össze is omolhat, az sem érdekelne. Hiszen tönkrevágott egy egész családot. Dőljön össze, mint ahogy az én álmaim is összedőltek.

-Tudod, itt is minden szuper. Van barátom, akiért mérhetetlenül odavagyok, és van egy legjobb barátnőm, akivel már hetek óta nem beszéltem egy szót sem. Balettiskolába járok, teljesült az álmom. Imádok táncolni. Az az életem. – Anyám mindig is utálta elviselni, hogy szerettem táncolni. Egyszerűen nem bírta elviselni a tényt, hogy a lánya tehetséges valamiben, amiben ő nem. Ezért, ez a „kirúgásos-történet” most jól is jött; éreztem, ahogy anyám lélegzetvétele növekedett. – Egyszerűen mindenki nagyon kedves, a tanárnő mindig megdicsér órák végén, hogy milyen tehetséges vagyok.

Alig bírtam visszanyelni a vigyorom, és komolya erőfeszítés kellett, hogy ne nevesem el magam a telefonba.

-És..Noel? – kellemetlenül kérdezte.

-Ó, vele már rég szakítottunk! Most másik fiú van, ő nagyon kedves, imádom, ő a másik felem, és ő legalább nagyon szeret engem.

-Ez igazán..megnyugtató.. – morogta. – Szeretnél beszélni apáddal?

-Oh, hát ő is otthon van? – vigyorogtam. – Nem, most igazából sietnem kell.

-Várj, várj még pár percet! – türelmetlenkedve szólt. – Tudod, apáddal hoztunk egy döntést.

-Igen? – vontam fel a szemöldököm. – És mit?

-Azt, hogy.. – habozott. – Szeretnénk, ha ideköltöznél Franciaországba.

30.fejezet - 1.rész

Hi, babes!

Itt is lenne az új rész, aminek már számomra kicsit befejezés fílingje van..sajnos. Egyszerűen a szívemhez nőtt ez a blog, meg "Zeleanor" , és így olyan rossz lesz. Mármint már most hiányzik a blog, pedig még nincs is vége. M1, én ilyen hülyén vagyok összerakva. :D

Élvezzétek, jó olvasást!

e. xx

A kabátomat erősebben szorítottam a testem köré, ahogy ütemes léptekkel siettem hazafelé. Útközben párszor hátranéztem; de semmi. Reménykedtem benne, hogy Zayn valamiért visszafordul, és utánam futva kiabálja, hogy „szeretlek”. De semmi. Mellesleg megértem: nem a legemberibb módon közöltem vele a véleményem. De mégsem érzek bűntudatot. Miért szól bele az életembe? Minek kellett neki beszélnie a szüleimmel? És miért őt hívták, nem pedig engem? Túl sok a kérdőjel, túl sok!

-Eleanor! – hallottam egy erős férfihangot, ahogy mögöttem kiabálta a nevem.

A kulcs megállt a zárban, ahogy összerezzentem, és megfagytam. Az ereimben kihűlt a vér, és éreztem, hogy a szívem ugrált a mellkasomban. Kétségtelenül az Ő hangja. De mit keres itt?

-El, figyelj, é-én..sajnálom – érdes suttogását hallottam magam mögül. A testemen libabőr futott végig, és a pulzusomat még többnek éreztem. – Tényleg, teljesen megértelek, hogy kiakadtál. V-valószínűleg én sem örültem volna, ha helyettem rendezkednek…de anyukád hangja olyan..olyan könyörgő volt, hogy én..

Éreztem, ahogy mögém került. Elsöpörte a nyakamat eltakaró hajtincseimet a bal vállamra, leheletét aztán a nyakamon éreztem. Gyengéden megpuszilt, és igyekeztem letagadni a libabőrt, ami keletkezett a testemben.

-Annyira sajnálom – motyogta a bőrömbe.

Kezével szorosan körbeölelt hátulról, a hátam a mellkasának nyomódott. Ajkaim között kibukott egy apró sóhaj, és éreztem Zayn-en, hogy mosolyog. Elégedett volt magával, hogy ilyen könnyen tudja, hogy bocsájtok meg neki.

-Fordulj meg, kérlek.

Szó nélkül megfordultam, így egyenesen vele kerültem szembe. Nem mertem a szemébe nézni, ezért szótlanul bámultam a mellkasát. Haragudtam rá, elképesztően. De egyszerűen nem tudtam őt nem szeretni. Lehetetlen lenne a számomra.

Észrevettem, hogyha egy napot nincs velem, már valamiféle űr keletkezik bennem. Észrevettem, ha hozzám szól, vagy megérint, lángol a bőröm, és libabőrös leszek. A pulzusom gyorsul, és sóvárgok utána. Ez még nagyon új nekem. Ha néha éreztem ilyet Noellel, soha sem ilyen intenzíven, mint Zayn-nel. Azt hiszem, Noellel csak „megszokásból” voltunk együtt. Zaynnel pedig szerelemből. És ez a kettő teljesen más. Más érzés, és más dolog.

-Haragszol nagyon, igaz? – érdes hangján suttogta.

Nem szóltam semmit, csak karjaimmal szorosan öleltem magamhoz. A fejemet a mellkasához nyomtam, a kezeimmel szorosan tartottam őt, szinte kapaszkodtam belé. Igen, valahol valóban haragudtam, de egyetlen érintésével puhává varázsolja a szívemet, és érzékennyé tesz. Ezért nem vagyok képes rá haragudni.

-Annyira sajnálom – egy gyengéd puszit nyomott a hajamba, és karjaival ő is körbeölelt engem.

Éreztem szívverését, ahogy egyre gyorsuló ütemben csökken. Megnyugodott az ölelésemben. Megnyugodott, mert nem haragszom rá. És ez engem is megnyugtatott.

-Szeretlek – mormolta, a testemet pedig elöntötte a hő.

Éreztem, ahogy szívverése fokozatosan gyorsult, mire halványan elmosolyodtam. Élvezem a tudatot, hogy én ezt váltom ki belőle. Ha Noellel ölelkeztünk, vagy csókolóztunk soha nem éreztem a szapora szívverését. Valószínűleg nem kötődött annyira hozzám, mint Zayn.

-Én is – motyogtam a pólójába, és éreztem, ahogy ölelése szorosabb lesz a derekam körül.

-Uh, Baby, nem mond azt, hogy „én is” – zavartan mondta.

-Miért? – elhúzódtam tőle, hogy a szemébe tudjak nézni.

-Mert az olyan..mintha csak meg akarnád bennem erősíteni, hogy te is szeretsz. Mármint, érted.. – zavartan dadogta.

Hagyta a mondat felét lógni a levegőben, és úgy tűnt, nekem kell kitalálnom a mondata második felét. Kérdő pillantásokkal néztem rá, mire ő sóhajtott.

-Inkább csak mond azt, hogy „Szeretlek”. De ne azt, hogy „én is”. – hagyta, de én csak a fejemet ráztam.

-Oké, azt fogom mondani, ha elmondod, hogy miért – játékosan mosolyogtam, miközben megfogtam Zayn kezét, és az ajtó felé kezdtem húzni.

Az ajtót gyorsan kinyitottam, Zayn-t pedig magam után rántottam. A falhoz löktem, és egy erőteljes csókot kezdeményeztem. Beletúrtam a hajába, míg az ő kezei a derekamnál jártak. Néha közelebb húzott magához, vagy csak megszorított. A kabátját egy pillanat alatt dobta le magáról, s én is így tettem. Újra csókban forrtunk össze, de most ő volt a türelmetlenebb.

Meglepődtem, ahogy hirtelen elhúzódott. Duzzogva közeledtem újra hozzá, ő azonban a vállamnál fogva eltolt magától, miközben nevetett.

-Egy fontos telefont vársz – emlékeztetett.

-Zayn, az holnap lesz – nyafogtam. – Kérlek..

-Nem, Baby, nem most – nyomott egy puszit a homlokomra, mielőtt eltolt volna magától..messze.

-Zayn! – hisztérikusan szóltam utána.

-Inkább menj és aludj. Holnap valószínűleg nehéz napod lesz. És nekem is – sóhajtotta. A bandás dolog. El is felejtettem. Ó, a francba..

-Veled szeretnék lenni – elhaló hangon suttogtam. Már-már kételkedtem benne, hogy meghallotta; de hallotta. Testében megmerevedett, és pár percig csak állt háttal nekem. Azon gondolkodtam, mit gondolhatott magában.

-Én is. – suttogta, anélkül, hogy visszafordult volna.

-Aw, Zayn, ne mond azt, hogy „én is”. Tudod, azt kell ilyenkor mondanod, hogy „Veled szeretnék lenni”. – sétáltam mögé, és karjaimmal körbeöleltem őt. Halványan felnevetett, én pedig elmosolyodtam. Legalább sikerült kicsit oldanom a feszült csendet, ami kialakult köztünk.

-Veled szeretnék lenni – hirtelen megfordult, így velem szemben volt.

Ajkait gyengéden nyomta az enyémekre. Érzelmes csók volt; talán ennyire még sohasem. Éreztem a törődést, és a félelmet ebben a csókban. És valóban volt félnivalónk. Lehet, hogy ez az utolsó csókunk együtt. Vagy az utolsó éjszakánk.

-Szeretlek – ziláltam a csókba, és éreztem, hogy elmosolyodott. – És veled szeretnék lenni. Látod, máris megtanultam, hogy nem mondom ki az „én is” –t. – viccelődtem.

-Te valami más vagy, El – mondta, és éreztem, ahogy a szívverésem felgyorsul, és arcomat elöntötte a hő.

A fejemet a mellkasának döntöttem, és mélyen belélegeztem parfümjének illatát. Olyan..Zayn-es. Rajta minden tökéletes. Még a parfümje is. Ajkaival gyengéd puszit nyomott a fejem tetejére, és ajkait még sokáig ott is tartotta. Éreztem a lélegzetvételét a hajamban, mire lehunytam a szemeimet.

-Menjünk – suttogva mondta, megtörve a csendet.

Elhúzódott, és még egy utolsó csókot lopott tőlem, majd sietősen távozott.

*

Éreztem, ahogy a szemeim nehezek, ahogy reggel felkeltem. A gyomromban hatalmas gombóc volt, szint golflabda méretű volt. Két ok miatt is aggódhattam. Zayn és A banda..ma fognak harcolni, és ki tudja, lehet, hogy nem is fogom többet látni Őt. Emiatt szinte az egész éjszakát végigsírtam, szüntelenül. A párnámból csavarni lehetett a könnycseppeket, hiszen a fejemet rendesen belefúrtam a párnámba, úgy sírtam. Túlságosan is ragaszkodom hozzá, hogy ilyen hülyeségek miatt elengedjem. Vagyis neki nem hülyeség, mivel szinte az élete múlik rajta. De nekem..tegnap direkt kerülte a témát, biztos vagyok benne, csak mert nem akarta megnehezíteni. Nem akarta még jobban összetörni az érzékeny lelkemet. Inkább csak a jó dolgokra figyelt, és rám. És talán ezért lesz nehezebb a búcsú – ha egyáltalán eljön majd valamikor.

A hátamon feküdtem, és lélekben felkészültem az elmaradhatatlan beszélgetésre anyámmal. De mégis mi a francért keresett fel? Elkezdtem neki hiányozni? Ez annyira vicces lenne.

Sóhajtottam egyet, és lerúgtam magamról a takarót. Felálltam az ágyból, beletúrtam a sötétbarna tincseimbe, amik kócosan pihentek a vállamon. Az ajtóhoz sétáltam, és lassan kinyitottam. Indultam volna tovább, ha az ajtóban nem botlok bele egy papírcetlibe.

„Miss Fherenzie! Rengeteget gondolkoztam, hogy mondjam el neked..”

Mosolyogtam, és tovább sétáltam. Hamarosan megtaláltam a következő lapot is. Lehajoltam, és felvettem, majd olvasni kezdtem.

„..hogy fogalmam sincs, hogy jól írtam-e a neved, mert tényleg nem tudom, hogy kell leírni..”

Halványan felnevettem, és a következő cetli után nyúltam.

„Jó, persze ez csak vicc volt. Baby, túl jó kedvem van most, és képtelen vagyok fogalmazni. Pedig jó lenne..csak szeretném, hogy tudnád, hogy rohadtul szerelmes vagyok beléd. És, öhm, ez most nem vicc..Mármint én sohasem vicceltem ezzel. De most tényleg nem. Uh, jó, mindegy, inkább csak nézz fel.”

Idiótán nevetni kezdtem, a fejemet felhajtottam, a zavaró tincseimet a fülem mögé tűrtem.

Zayn állt az asztal mellett, egy biztató mosollyal az arcán.

-Na, tetszett? – mosolyogva kérdezte.

-El vagyok ájulva – mosolyogva közelebb léptem hozzá. – És csak hogy tudd, jól írtad a nevem. – nevettem fel.

-Örülök neki, hogy tetszett – mosolygott, és közelebb húzott magához. Csókban forrtunk össze.

-Szeretlek – motyogta.

-Én is – kuncogtam vissza, mire mindketten elnevettük magunkat.

Nem tudom elképzelni, milyen lenne nélküle..

29.fejezet

Sziasztok! összejött a 2 komment, itt az utolsó előtti előtti rész :D Olvassátok !xx 2 komment és következő!

Sírtam. Kisebb-nagyobb megszakításokkal, de ezek nem tartottak sokáig. Az az igazság, hogy az összes felgyülemlett szomorúság, fájdalom, elhagyatottság, reménytelenség, félelem kijött rajtam. Egész éjszaka tartó keserves zokogás. A hasi fájdalmam abbamaradt – vagy lehet, hogy az égető sírás elnyomta. Akárhogyan próbáltam visszafojtani, egyszerűen nem tudtam. Nem tudtam összefüggő mondatokat alkotni. Nem tudtam gondolkodni, egyszerűen csak feküdtem az oldalamon, és sírtam a párnámat magamhoz ölelve.

Arra sem kaptam fel a fejem, hogy nyílt az ajtó. Nekem már úgy is mindegy. Csak tovább feküdtem mozdulatlanul, és az sem érdekelt, hogy ki jött. Öljön meg. Lőjön meg. Kínozzon meg. Nekem már nincsenek érzéseim, én már nem érzek fájdalmat. Annyira úgysem tud fájni semmilyen bántás, mint a tudat, hogy mindenki elhagyott.

-Eleanor? – egy rekedtes suttogást hallottam magam mögül, mire összerezzentem.

A sírásom abbamaradt, helyét átvette a gépszerű szipogás. Ez törte meg a csendet. Éreztem, ahogy a szívem felgyorsul, testemet elöntötte a hő a hatalmas takaró alatt. Ez nem lehet Ő. Kivitelezhetetlen, hiszen megírta levélbe, hogy őt már nem érdeklem többé. De akkor mégis itt lenne?

-Baby – suttogta újra, és hallottam lépteit, ahogy felém közeledett.

Jobban összehúztam magam a takaró alatt, és azt kívántam, bárcsak eltűnhetnék. 

Észrevétlenül elmenekülnék, oda, ahol senki sem találna meg, ahogy egyedül lennék. És ott valószínűleg boldog és szabad lennék. Felhőtlen, és mosolygós Eleanor Fherenzie. De régen eltűnt már. Létezik olyan, hogy Seholország? Ha máshol nem, az elménkben biztos. Én oda szeretnék menekülni. Ahol senki sincs, csak én. Egyedül, békességben.

-El – hangja elcsuklott, megállt az ágyam mellett.

Háttal feküdtem neki; nem láthatta az arcomat, és egészen biztosan jobb is, hogy nem látta. Biztos nem egy lelki roncsra van szüksége, hanem egy szerethető és boldog lányra. Én már félek, hogy nem tudok neki olyan szerelmet adni, mint amire vár egy lányban. Összetörtem.

-Menj el – mondtam alig hallhatóan.

Hallottam őt egy hatalmasat sóhajtani, és azt kívántam, hogy esze ágába se jusson átjönni az én oldalamra. Nem szeretném látni őt, felejteni akarok. Őt és az együtt töltött perceket. Ó, Istenem, hányszor mondtam már ezt.. Kivitelezhetetlen, akárhogyan is szeretném végrehajtani. Olyan része az életemnek, amit nem tudok egyik napról a másikra elfelejteni.

Hirtelen egy alakot pillantottam meg előttem. Leguggolt, hogy egy szintbe kerüljön velem. Sötét volt, így nem láthattam az arcát. De biztos voltam benne, hogy ő is csalódott, mint én. Vagyis csak reménykedtem benne. Bár… a levele után már bármit el tudok róla képzelni. Akár azt is, hogy csupán azért jött, hogy kinevesse az esetlen és depressziós Eleanor-t, aki nem mellesleg halálos beteg.

-Azt mondtam, hogy menj el – mondtam, még mindig hangtalanul.

A sötétség miatt csak azt láttam, ahogy gyengéden megrázza a fejét. Biztos voltam benne, hogy becsukta a szemét. És résnyire kinyitotta az ajkait. Mindig ezt csinálja. Francba, megint a kellemes időkre gondoltam. Feledni próbálok, nem nosztalgiázni.

-Beszélni szeretnék veled – suttogta.

Nem éreztem a leheletét az arcomnak csapódni, tehát biztos, hogy távol állt tőlem. És Istenem..az az érdes hanglejtés, amivel suttog. Utánozhatatlan és fantasztikus. Igyekeztem titkolni, hogy még mindig libabőrös vagyok –csupán a hangjától- ezért a takarót szorosabban csavartam körém.

-Mégis miről? – dühösen kérdeztem.

-Olvastad a levelet? – mormolta.

-Nem szeretem, ha a kérdésemre kérdéssel felelnek. De ha tudni szeretnéd, igen, volt szerencsém elolvasni – magyaráztam.

-Akkor gondolom mindenről tudsz – fojtott hangon mormolta.

-Nem, Zayn, semmiről sem tudok, és elképesztően örülnék, ha végre egyszer ebben a büdös életben normális választ adnál! – a takarót dühösen elcsaptam magamtól, és felültem az ágyon. Annyira zaklatott voltam, a pulzusom rögtön az egekbe ugrott.

-Mindent leírtam a levélbe, mit nem értesz azon, hogy harcolnom kell? – guggolásából felállt, így újra ő volt a magasabb.

-Semmit nem értek, semmit! – kiáltottam hisztérikusan.- Azt sem értem, miért hagytál magamra, azt sem értem, miért nem jött senki, amikor szarban voltam, azt sem értem, hogy egyáltalán hol a francban vagyok, azt sem értem, miért kell meghalnom. Azt sem értem, egyáltalán miért élek még! Elegem van belőled, azt hitted, egyszerűen csak el tudlak felejteni, a hülye leveleddel együtt, aminek fogadjunk a fele sem igaz. És menjél, harcolj, halj meg, nem érdekel! – vágtam az arcába hisztérikusan.

Megugrottam, amikor Zayn hirtelen mindkét kezével visszavágott az ágyra. Kezei magabiztosan és dühösen szorongatták a vállamat, néha erősen belemarkolva.

-Eleanor, nyugodj le!

-Nem nyugszom le! – sipítottam.- Egészen addig nem fogok lenyugodni, ameddig valaki választ nem ad a kérdéseimre! És engedj el! Nem vagyok egy engedetlen kisgyerek, akit akkor csapsz az ágyhoz, amikor akarsz! – akadékoskodtam.

-Azért jöttem, hogy elvigyelek innen, Eleanor – mondta halkan, mit sem törődve a figyelmeztetésemmel.

Egy pillanatra lemerevedtem, és még mocorogni is elfelejtettem Zayn kezei alatt.

-Hova vinnél? – makogtam.

-Bárhova, csak ki innen. És hogy, tudd, még mindig haragszom. – küzdött az arcán lévő mosollyal, én pedig sóhajtottam egyet.

-Persze, tudom..lépjünk túl rajta, és meneküljünk innen, mert már nem bírom itt tovább. – sürgettem. – Emm, Zayn. Amúgy egyáltalán hol is vagyok? – az alsó ajkamba harapva kérdeztem.

-Az elmegyógyintézetben – vigyorgott. – És ne harapj az ajkadba, mert itt neked fogok esni. – hangja hirtelen mély lett, és veszélyesen rekedt.

-Mit keresek én az elmegyógyintézetben? – hatalmasat nyeltem, és nem tudtam a felettem támaszkodó Zayn szemeibe nézni.

-Darling, ki akartad nyírni magad – emlékeztetett.

-És azért elmegyógyintézetbe küldenek?! Orvosok sem jönnek meglátogatni, mert „ki akartam nyírni magam”? – háborodtam fel.

-De, holnap mennél agyturkászhoz, azért jöttem, hogy kivigyelek innen. Szerintem így is elég sok bajod van már, nem kell, hogy az értelmetlen kérdéseivel bombázzon. Amúgy is mondanom kell valamit, és az nem ér rá holnapig. – magyarázta, én pedig folyamatosan kattogtam.

-Minden rendben? – aggodalmasan kérdezte, látta rajtam, hogy rendesen kattogok.

-Nem igazán, de mindegy – mosolyogtam. – Inkább menjünk, minél gyorsabban.

Zayn leszállt rólam, elengedte az erős fogását a vállamnál. Felültem az ágyon, és a hajamba túrtam. Tudtam, hogy ezzel megőrjítem Zayn-t, de ez is volt a célom. Fokoztam azzal, hogy a nyelvemmel végignyaltam az alsóajkamat. Mosolyogtam, ahogy Zayn morgott egyet, és elfordult.

-Készülj gyorsan, sietnünk kell – morogta felém.

Felnevettem, és gyorsan összeszedtem a telefonomat, és Zayn levelét. Ez a két cuccom volt bent. Hah, fantasztikus.

-Indulhatunk – mondtam, mikor zsebre tettem a cuccaimat.

-Oké, gyere, sietnünk kell – hadarta, és a kezeimért nyúlt.

*

A szökési akciónk sikeres volt. A parkolóban álltunk, én Zayn nyaka köré kulcsoltam a kezeim, és egy csókot kezdeményeztem. Fogalmam sincs mi ütött belém, hiszen haragudnom kellene rá. De ha vele vagyok, egyszerűen nem bírok magammal.

-Hé, el fogom felejteni, amit akartam mondani – zilálta.

Duzzogva elváltam tőle, és hátrébb húzódtam. A szemöldököm felvontam, úgy néztem Zayn-re, és vártam, hogy belekezdjen abba az igen-igen-igen fontos mondanivalójába.

-Szóval. Ameddig te a kórházban feküdtél, addig én beszéltem a szüleiddel – mondta gyorsan.- Azt mondták nekem, hogy szeretnék, ha találkoznátok. Beszélni akar veled, meg akarja beszélni az ellentéteket köztetek. És én belegyeztem. Mármint…ez biztos jó neked is, meg nekik is. Mert…

Kínosan elmosolyodtam, a fejemet lehajtottam. Nem akartam, hogy lássa a szememben gyülekező könnycseppeket. Ha meghallom a szülő szót, rögtön sírhatnékom lesz. Miért nem tudja megérteni, hogy én nem érdeklem őket, és engem nem érdekelnek ők? Olyan nehéz ezt megérteni?

-Figyelj. Anyukád fel fog hívni holnap, é-és akkor megbeszéltek mindent – a hangja elhalkult, én pedig a fejemet ráztam.

-Ennyit akartál? – kínosan mosolyogva kérdeztem tőle.

-Igen, azt hiszem – az ajkába harapott.

-Akkor akár indulhatsz is haza – bólintottam.- Mert én most nem akarok veled menni. És tényleg hálás vagyok, amiért kihoztál, de sajnos ezt most nem tudom elnézni neked.

A szemei kitágultak, úgy nézett rám. Pár pillanat múlva bólintott, és tétovázva megfordult.

-Remélem sikerül megbeszélnetek – suttogta, majd elfordult. Nem szóltam semmit. Én is remélem. Vagy nem.

-Eleanor, szeretlek – fordult vissza hozzám, én azonban elhúzott szájjal ingattam a fejem.

-Menj! – szóltam rá, ő pedig megfordult, és elindult. Néztem egy ideig, ahogy sétál az utcán, majd én is megfordultam, és hazamentem. Egyedül. Zayn nélkül. Éljen a régi Eleanor.

/Örülnék pár kedves szónak..Imádom olvasni, amikor kisregényt írtok véleményként, nagyon jól esne! :) Neked pár pötyögés, nekem sok-sok perc öröm :) /

28.fejezet - Gondolatok

Sziasztok!
Kicsit szomorú vagyok..az előző ennyire nem tetszett?:/ Mindegy, túllépünk rajta (:
Itt a rész - a 2 komment hiánya ellenére is - és a gifből sejthetően nem az eddigi legboldogabb (:
Mindegy, remélem ez most tényleg tetszeni fog ((:
Jó olvasást hozzá!
 Sok-sok puszi: e. x ♥

Eleanor

*Következő este*

(jelen idő)

-Brian – hadarom félve. – Brian, itt a kezem, fogd meg, és fussunk!

Rám sem néz, kitartóan emeli a kezét az arca elé. Az ellenfelei veszélyesek, és ezt egyedül most csak én tudom. Nem tud gondolkodni, nem tudja felmérni a veszély súlyát.

Emeli a kezét, egyenesen az egyik támadója gyomrába. Nagyon sokan vannak. Rengetegen. Brian pedig csak rám számíthat, de én nem vagyok kész harcolni. Állok dermedten, a kezemet a bátyám felé nyújtom. Nem fordul felém. Nem hallja meg, amit mondani akarok neki. Kiabálni akarok, rángatni, ordítani vele! De nincs magánál. Nem a bátyám áll előttem, és nem őt fogják perceken belül halára verni. Ez csak egy rossz álom, amiből nagyon gyorsan fel kell kelnem!

-Brian! – kiabálok rá, erőszakosan megragadom a kezét, amit ő visszaránt. – Brian, nem akarom, hogy meghalj!

Már sírok, sírva próbálok közelebb lépni hozzá, kétségbeesetten kutatni az agyamban valami reális megoldás után. Nehéz gondolkodnom. Segíteni szeretnék neki, de pofon is szeretném vágni, hogy ilyen kétes ügyletekbe keverte magát.

Az egyik támadó lendíti a kezét, egyenesen Brian gyomrába. A másik az arcára üt az öklével, én pedig a földre rogyok zokogva. Ahhoz is gyenge vagyok, hogy segítségért kiáltsak, csak zokogva ülök a földön, a kezeimmel igyekszem befogni a szemem és a fülem, hogy ne halljak és ne lássak semmit. Nem akarom látni, ahogy meghal. Nem akarom hallani, ahogy az életéért könyörög. A világ olyan elcseszett. Ha nem fizetsz, meghalsz? Így szinte senki sem akar élni, csodálkoznak, hogy annyi az öngyilkosság? Most én is ezt akarom. El akarok futni, magam után rángatva őt, és itt hagyni ezt az egész rohadt világot.

Zilálva ülök fel az ágyon, az arcomon izzadságcseppek vannak. Ezt nem hiszem el! A rohadt életbe! Már másodszor álmodtam Brian-nel, és kétes ügyleteivel.

Brian mindig is ilyen volt; szeretett részt venni a balhékban, akármennyire is tiltakozott ellene mindenki. Ő kitartó volt, céltudatos, és merész. Sokszor keveredett már bele verekedésekbe, de ő az a típus volt, aki csap nevetett a balhé közben. Ő nem harcolt, sohasem.  Ezért volt, amikor a szüleink mindig megkérdőjelezték Brian hollétét – sokszor késő este ért haza, de otthon mindenkinek sikerült beadnia, hogy tanult. Mert igen, valójában suliba járt. De – természetesen – ezt az idióta élete miatt feladta. Inkább választotta a nőket, a piát, a bűnözést, egy biztos élet helyett.

Szégyellem, de volt, amikor letagadtam a bátyámat – de ki nem tette volna? Volt például olyan is, hogy bejött az iskolánkba – hozzáteszem részegen – és elmondott mindennek. Hiába mondtam anyáéknak, ők csak a fejüket rázták, miközben édesen mosolyogtak.

„Brian sohasem tenne ilyet – ő nagyon aranyos kisfiú. Elég baj, Eleanor, hogy ennyire nem tiszteled a testvéredet."

Ó, Istenem, hányszor hallgattam végig! Hányszor sírtam, és hányszor szégyenkeztem Brian miatt. De senki sem látta! Senki sem vette észre, mit éltem át… Mindenki mondta, hogy „majd idővel jobb lesz.” Ahha, pofázni én is könnyen tudtam volna. Mindenki Brian-t istenesítette, és nem, nem voltam féltékeny. Egyszerűen csak zavart, hogy amíg Brian a jó kisfiút tettette, addig igazából egy bűnöző volt. És senki sem hitt nekem. Természetesez, nem igaz?

Fogalmam sincs, mitől változott meg. Talán kidobták volna a klubból, ahová mindig járt? Kétlem, tényleg, fogalmam sincs.

És amikor a stadionban megláttam…tudom, azt mondtam, 19 éve nem láttam. De ez egy részben így is van; sokszor olyan későn ért haza, hogy nem találkoztam vele. Sokszor? Szinte mindig. Alig találkoztam vele, nem alakult ki közöttünk az a tipikus sziszter – brádör páros, aminek ki kellett volna alakulnia.

Most már itt van.. vagyis volt.  De meddig marad? Vagy újra visszacsöppen az elzüllött kis világába? Hmm.. ennek adok a legnagyobb esélyt.

Az izzadt hajamba túrok, és az ajkamba harapok. Meleg van. Fullasztó meleg. És hol van Zayn? Nem az lenne az alap, hogy itt alszik mellettem?

A francba is, semmi nem jön össze!

A fájdalom belém hasít – egészen pontosan a hasamba. Ernyedten dőlök vissza az ágyra, az arcom eltorzul a fájdalomtól. Ez az a fájdalom, amiről beszéltek? Igen, biztosan, mivel ez elképesztően ég. És lüktet. És szorít. És éget. Belülről.

Az ágyba kapaszkodok, és olyan erősen harapom az ajkamat, hogy érzem a vér fémes ízét. Még ez is.

-Basszus! – kiabálok kifulladva, mikor kicsit szűnik a fájdalom. De nem tart sokáig. Újra érzem a szorító érzést, és nem bírom ki, hogy ne kiáltsak fel. Ez tűrhetetlen. Ez kínzás. – Miért nem jön senki? – kiabálok, remélve, hogy valaki meghallotta.

Nincs gyógyszer. Nincs gyógymód. Csak a száraz fájdalom, ami szépen lassan felemészt, egészen addig, ameddig már nem bírod. Kifulladsz. Elég lesz a fájdalomból, és a jobb utat választod. És velem ez lesz. Ennek kell lennie. Ez a halál előtti utolsó állapot, a hasító és égető fájdalom, és ennél jobb lesz. Csak várni kell. És tűrni.

Ilyen hol a kicseszett életben van mindenki? És én hol a francban vagyok? Be vagyok zárva egy elkülönítőbe, vagy mi van? Miért nem hall engem senki? Senki sem kíváncsi rám? Vagy senki sem akar tudni felőlem semmit? Elhagytak, mikor kiderült a betegségem? És hol a francban van Zayn? Velem kellene lennie. A végsőkig. Fognia kellene a kezem, bátorítani, még akkor is, ha nem igaz. Legyen itt, pusziljon meg, öleljen magához, suttogjon édes dolgokat a fülembe, feküdjön mellém, simogassa a hajam. Bármit, csak érezzem, hogy fontos vagyok neki, és igenis akarja, hogy éljek. Ha én már nem is.

Észre sem veszem, és már megint sírok. Zayn érzékennyé tesz. Minden érintés, minden csók rombolja le az erős belsőmet. Ragaszkodom hozzá. És hogy vagyok erre képes ilyen rövid idő után? Ez nekem még nagyon új, és nagyon furcsa. Még meg sem szoktam a helyzetet, valaki ragaszkodik hozzám, és én hozzá.

A gerincem elemelkedik a matractól, ahogy a fájdalom újra belém hasít. Képtelenség, hogy ember ilyen fájdalmat érez. Biztos hallucinálok. Ilyen féle fájdalom nincs.

Miért nincs itt senki? Miért érzem rohadtul egyedül magam? Itt fekszek, egyedül, ebben a kicseszettül sötét szobában, ahol még a kezemet sem látom.

Telefonálni akarok. Fel akarom hívni Zayn, hogy miért nincs itt.

Hol van ilyenkor Clar? Ő, aki mindig ott volt nekem, most hol van? Magamra hagyott, pedig megbeszéltük, hogy mindig fogjuk egymás kezét? Barátnő? Dehogyis.

Gyógyszert akarok. Gyógyszer kell, nem bírom gyógyszer nélkül! A fájdalom egyre erősödik, én pedig érzem, hogy már nem bírom sokáig.

Kétségbeesetten kutatni kezdek a mellettem lévő kisasztalon valami papírdoboz után. Az asztalt csapkodom, ahogy csak papírok, és egy pohár víz kerül a kezembe. Lehajítok mindent a földre, a pohár nagy csattanással darabokra törik. A papírok – amik az asztalon voltak – szintén a földre esnek, bele a vízbe. Biztos leletek. De nem vagyok rájuk kíváncsi. Nem akarom látni a halálomat – papíron leírva. Így is eléggé parázok, nem kell nekem, hogy még jobban arra gondoljak.

Nincs gyógyszer.

Akkor ezek szerint tényleg menthetetlen vagyok, ha már gyógyszert sem készítenek ki a számomra. De hol vannak ilyenkor az ápolók? Vagy az idegesítő doktor? Vagy bárki, csak valaki!

Meg fogok őrülni. Bele fogok őrülni ebbe a helyzetbe, ha valaki nem változtat rajta, nagyon gyorsan.

Érzem, hogy a fájdalom kezd testemben enyhülni. Kihasználom, felkelek az ágyból, és a vízben úszó papírok után nyúlok, és kiveszem őket a vízből. Lelet, lelet, lelet, levél.

Felvonom a szemöldököm, és a gondosan összehajtott levelet kihajtogatom. Egyszerű papír – vonalas, egy iskolai füzetből kitépett. Akárki is írta, nem bajlódott sokat egy rendes papír után. Valószínűleg annyit számítok neki, mint ez a papír – semmit.

A betűk elcsúszottak és rondák. Próbálok valami érthetőt kiolvasni, de nagyon nehéz. A szívem kalapál, ahogy elkezdem olvasni a sorokat, szinte falom őket. A szám kiszárad, a légzésem heves. Ó, büdös élet. Már csak ez hiányzott.

„Kedves Eleanor!

Nos..elég nehéz belekezdenem. Fogalmam sincs, mit tudnék mondani Neked. Bár, akkor mi értelme volt ennek a levélnek? Mindegy, hülyeség.

Tudok a betegségedről, az orvos mindenről tájékoztatott. Bizonyára már Te is tudsz róla, különben nem próbáltad volna megölni magad… Nagyon haragszom Rád emiatt. Képes lettél volna csak így itthagyni, szó nélkül? Elképesztően haragszom Rád. Mérhetetlenül. Bár ennek a levélnek nem erről kellene szólnia, azért gondoltam megemlítettem, hogy legyél tisztában vele, mikor majd találkozunk – ha találkozunk majd egyáltalán még.

A másik ok, amiért írtam Neked: nem tudtam volna ezt személyesen megmondani, ezért a gyávább utat választottam. Holnap jön egy ellenséges banda. Mint A banda vezetője, ott kell lennem, és küzdenem. Ez most nem az az idő, ahol sértetlenül megúszom majd. Szükségem lesz majd Rád, ha meg fogom élni, hogy láthass majd. Nekem kell velük végeznem, a többiek nem segíthetnek. Ha ez nem jól fog elsülni... akkor tudd, hogy én lányt ennyire még nem szerettem, mint Téged. Nem ragaszkodtam még ennyire senkihez sem, és még soha nem volt ennyire nehéz bárkinek is „búcsúlevelet” írni. Mert ez az.

Ha többet nem találkoznánk, és nem élném meg, hogy holnap után a karjaidban keljek fel, úgy, hogy az angyali mosolyod felébreszt…akkor tudd, hogy kicseszettül beléd vagyok zúgva. Imádom a hajad, a nevetésed, az illatod, imádom amikor mérges vagy, és imádom, hogy amikor alszol, akkor hozzámbújsz. Megőrjítesz, és ezt szerettem volna, ha Te is tudod… ha már nem lesz alkalmam személyesen elmondani.

Zayn.”

Egy könnycsepp hullik a papírra, és ezt követi még jó pár. A szívem hevesen ver, és néha kifacsaródik arra a tudatra, hogy mi van, ha nem lesz többé? Ha ez a bandás szarság rosszul sül el. Akkor aztán tényleg meghalok. Belülről. A fájdalomtól, a magánytól, az ürességtől.

-A jó büdös életbe! – kiabáltam, és zokogva az ágyra estem.

2 komment után jön a következő!!!